Abszolút nem gondoltam volna 2014-ben, amikor indult a sorozat, de még igazából tavaly sem, amikor szintet lépett a második évaddal, hogy egyszer azt mondom majd, a BoJack Horseman lehet az év legjobbja, márpedig látva a harmadik évadot, ez is simán benne van a pakliban. Ahogy halad előre a történet, a Netflix animációs, beszélő állatos sorozata egyre inkább olyan kérdéseket feszeget és olyan mélyre ás a lélek bugyraiban, hogy most már tényleg elkerülhetetlen, hogy egy lapon emlegessük a legkiválóbb televíziós presztízsdrámákkal.
Amennyire furcsának és semmitmondónak tűntek anno az első részek, mostanra annyira kisujjból rázza ki Raphael Bob-Waksberg készítő a szórakoztatónál szórakoztatóbb és a megrázóbbnál is megrázóbb epizódokat. Már maga az alapkoncepció is rendkívül érdekes, hiszen egy olyan világot mutat be, amelyben az állatok teljesen integrálódva élnek az emberek között és csak a külső jegyek különböztetik meg őket. Tehát beszélnek, dolgoznak, egy párt alkotnak és némelyikükből még világsztár is lesz, mint ahogy a címszereplőből, BoJack Horsemanből is, akiről ezek után nem nehéz kitalálni, hogy valójában egy ló.
BoJack a ’90-es évek amerikai szitkom korszakában tett hírnévre szert, amikor főszereplője volt a Horsin’ Around című sikersorozatnak. Azóta azonban az élete jócskán kisiklott. Persze nem szenved hiányt anyagiakban, vagy ilyesmi, de mégsem tud boldog lenni és folyamatosan taszít el maga mellől idővel mindent és mindenkit. Óriási bulikkal, fényűzéssel, alkohollal és drogokokkal próbálja leplezni mások, de leginkább saját maga előtt, hogy belső válsággal és súlyos depresszióval küzd. A 3. évadban adott volt a kérdés: Bojack még lejjebb kerül a gödörben vagy sikerül visszájára fordítania a dolgokat?
A sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy teljesen életszerűen, reálisan ábrázolja a depressziót és az ilyenkor aktuális lelki folyamatokat, hiába beszélünk ugye alapvetően egy beszélő állatos animációs sorozatról, amelytől annak idején szerintem kivétel nélkül azt várta mindenki, hogy egy elborult, Hollywoodnak görbe tükröt mutató vígjáték lesz. A BoJack Horseman azonban újraértelmezte a fél órás, animációs műfajt és komoly drámákat megszégyenítő módon beszél végtelenül éretten komoly dolgokról. Ebből egyértelműen következik, hogy nem is érdemes gyereket leültetni elé, mivel kétség sem fér ahhoz, hogy a széria csakis a felnőtteknek szól, a felnőttekre koncentrál.
Visszatérve a realisztikus ábrázolásra, rögtön meg is válaszolom a saját kérdésemet, amit az imént tettem fel: nem, BoJack helyzete ezúttal sem javul egy fikarcnyit sem, a depressziója nem szűnik meg egyik napról a másikra, nincsen feloldás. Sőt, minden eddiginél sötétebb helyekre zuhan. Gyakorlatilag, ahol ő feltűnik, ott véges időn belül katasztrófa üti fel a fejét. Megnyomorodott sorsok, tönkrement karrierek, még halál is. Erre próbál célozni a fináléban látott válsághelyzet is, amikor konkrétan a Föld léte kerül veszélybe, olyan tényezőknek köszönhetően, amelyek közvetlenül vagy közvetetten kapcsolódnak BoJackhez (a tészta, a hajó és a tükörfelületű léghajó esetére gondolok.)
A depresszió elnyomására lehetne recept a sikerélmény, csakhogy ez is messziről elkerüli BoJacket mostanság. Minden előzetes várakozás ellenére a Secretariat főszerepéért nem jelölik még Oscar-díjra sem és ebben a nehéz helyzetben kell ráeszmélnie, hogy tulajdonképpen nincs senkije, hiszen ahogy aktuális barátnője, Ana meg is említi, ha valaki huzamosabb időre kitart mellette, annak az élete pokollá változik, ha úgy tetszik, magával rántja partnerét a mélybe. Például BoJack ügynöke, Princess Carolyn feladja az életét a munkájáért cserébe és mégis csak kudarcok érik, de miután a ló kirúgja, úgy tűnik létezik még számára nyugalom és boldogság. Hasonlóan jó példa lehet azonban Sarah Lynn is, akinek sorsa nagy mértékben rímel BoJackéra az önpusztítást tekintve. Miután neki sikerül talpra állnia látszólag, a ló egyetlen telefonhívással ismételten romba dönti az életét, immáron visszafordíthatatlanul. A sort még lehetne folytatni egy ideig…
Az antihősök korát éljük és be kell látnunk, hogy BoJack bizony egy tipikus antihős, mint ahogy azt a 3. évad plakátja is sugallja, amelyen a Sopranos (The Sopranos), Draper (Mad Men) és Underwood (House of Cards) neve szerepel a Horsemannel egy lapon. Szurkolunk BoJacknek, szorítunk is neki, hogy jobbra forduljon a sorsa, de be kell látnunk, hogy végeredményben azt kapja, amit megérdemel. BoJack borzasztó személyiség, egója mindent elnyom, semmibe vesz másokat és képes mindig a legfontosabb helyzetekben a lehető legrosszabb döntéseket meghoznia. Bármilyen piszlicsáré ügy miatt hajlamos kapcsolatait felégetni, hiába van vele tisztában ő is, hogy ezek a legfontosabbak az életben. Így azon sem lepődhetünk meg, ha mások már távolodnának tőle, amikor ő végre őszintén próbál közeledni valaki irányába.
Bármennyi is sok súlyos témát érint és bont ki a sorozat, semmiképpen sem lehetne azzal vádolni, hogy csak jól gyomorba akarja vágni a rajongóit. Az összkép koránt sem annyira lehangoló, mint ahogy az előző bekezdésekből tűnhet. A történet a 3 évad alatt még egyszer sem fordult nihilbe, a remény még most is ott van a sorozatban, amikor tényleg úgy tűnik, hogy BoJack a mélypontra kerül minden tekintetben. Emellett a széria meglehetősen szórakoztató és olykor hihetetlenül vicces. Az alapszituációban rejlő poénokat soha nem felejti el kiaknázni Waksberg, aki többek között a háttérben számos poént és meta kiszólást rejt el Hollywooddal kapcsolatban. Ráadásul, mindezt kreatív vizuális megoldásokkal is teszi, aminek következtében születhetett meg az évadban olyan epizód is, ami lényegében egy komplett, gyönyörű némafilmmé nőtte ki magát.
A sorozat és az évad egészére is érvényes, hogy olyan írást tud produkálni, amit csak nagyon kevés más társa. Idén is találkozhattunk évadokra visszamenő utalásokkal, de éppenséggel olyan mozzanatokkal is, amik csak később nyerték el igazán értelmüket (pl: BoJack Kills, ami egy drog neve, később azonban kiderül, hogy BoJack valóban szó szerint halálos). Ha az ilyen apróságok nem lennének elegek, az írók még variálni is tudják a narratívákat. Az előbb említett némafilmes epizód mellett sikerült olyat is remekül megvalósítani, amiben a szerkezet flashbackekre vagy történetbéli lyukakra épül. Nem lehet tehát vádolni a szériát, hogy ne le lenne elég ambíciózus vagy találékony, de még csak azzal sem, hogy elnagyoltak volnának a karaktereket, hiszen az elmúlt évek alatt minden főbb szereplő jelleméhez sikerült további rétegeket adni.
A BoJack Horseman sokat vállalt magára idén is, de még mindig tudja, hogy milyen eszközökkel, illetve merre kell elvinni a történetet ahhoz, hogy folyamatosan érdekes maradjon és egy pillanatig se forduljon át az egész tiszta szenvedésbe. A BoJacknek eddig sikerült minden évadban egy lépcsőfokot feljebb lépnie, nem kicsit emelve a téten és nagy-nagy örömemre, erre esélyt fog kapni jövőre is, hiszen a Netflix nem is olyan régen berendelte a 4. évadot, ami előtt most is fel lehet tenni a következő kérdést: „BoJack még lejjebb kerül a gödörben vagy sikerül visszájára fordítania a dolgokat?” Úgy tűnhetett az utolsó képkockákból, hogy kedvenc lovunk ismét rátalált valamire, de azt is tudjuk, hogy mindig van lejjebb. Akárhogy is alakuljon, kétlem, hogy el tudnák rontani mindazt, amit eddig felépítettek.
9.5/10
A BoJack Horseman teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
