2014-ben egyszer már azzal összegeztem a nyarat, hogy az HBO egyik újonca felülmúlta az évszak összes moziélményét, és most kénytelen vagyok ismételni magam. Ezúttal azonban nem A hátrahagyottakról, hanem az Aznap éjjelről van szó, amely annak ellenére remek élmény, hogy teljesen más jellegű, mint a csatorna legnagyobb sikersorozatai - a grandiózusságot egyre kétségbeesettebben hajszoló mozifilmek tengerében pedig igazi felüdülés.

Naz (Riz Ahmed) egy New York-i pakisztáni bevándorló család egyetemista gyermeke, ennek megfelelően pedig péntek este a legnagyobb gondja, hogy hogyan jut el egy manhattani buliba. Kénytelen elvinni apja taxiját, abba pedig egy utcasarkon egy gyönyörű és titokzatos lány (Sofia Black D'Elia) száll be, hiába próbál főhősünk tiltakozni, hogy nem szállít utasokat. Hajnalban pedig Naz már egy gyilkossági ügy fő gyanúsítottja, és nem hogy minden bizonyíték ellene mutat, de még ő maga sem tudja biztosra, hogy elkövette-e a bűntettet.

Richard Price és Steven Zaillian sorozata rögös úton jutott el a megvalósulásig (már 2013-ban tervezték a szériát, először az azóta elhunyt James Gandolfinivel John Turturro helyén), és könnyű megérteni, miért: papíron semmi olyan nincs a koncepcióban, ami felkeltené a nézők figyelmét. Egy klasszikus krimi-börtön-tárgyalótermi dráma hibridről van szó, amely ráadásul még a hasonló közkedvelt tévésorozatok látványos túlzásait is nélkülözi. Ugyanakkor az Aznap éjjel esetében már az első képsorokon látszik, hogy itt ez a hozzáállás teljes mértékben az elképzelés része, és egyben első számú letéteményese a sorozat különlegességének.

Az alkotók ugyanis nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy úgy meséljenek el egy teljesen elképzelhető, a maga nemében hétköznapi eseménysort, hogy közben az autentikusság nem megy az élvezetesség rovására, és nem nyúlnak dokumentarista, egyszerűsítő eszközökhöz. Így egy olyan produkciót kapunk, amely részben tökélyre fejlesztett mozgóképes élmény, ugyanakkor minden képkockája mögött ott lappang az "Ez veled is megtörténhet!" gondolata. A rendezést is többnyire magára vállaló Zaillian rengeteg közelivel, látványos totálok helyett a szereplők képileg helyenként erősen frusztráló limitált perspektíváját használva dolgozta ki a sorozat vizualitását, viszont a nagy mutatványa az, hogy történetmesélés szempontjából is képes volt a dokumentumfilmes részletességű, de mégis filmnek érződő hatásmechanizmust megtartani.

Érdemes megfigyelni, hogy amíg egy tipikus pilot általában igyekszik minden karaktert a lehető leghamarabb bevezetni, itt az első 45 percben gyakorlatilag végig főhősünk szemszögén keresztül látunk mindent, és a sorozat egy bensőséges viszonyt kialakítani közte és a néző között, mielőtt behozná mások nézőpontját is. De még ez utóbbit meglepően nagy természetességgel csinálja: érdemes megfigyelni például a két rendőrjárőrt, akiknek már az az egy jellemző is elegendő a papírmasé mellékszereplő jellegen való túllépéshez, hogy a túlórázásból szeretnének szabadulni. Ilyen apró információkkal formálja Price és Zaillian hús-vér emberekké a mellékkaraktereket és teszi életszagúvá környezetüket. Még a főszereplők karakterívét is hasonló, szinte észrevehetetlen gesztusokkal formálja, és élmény látni, ahogy teátrális fordulatok helyett ezek az alig látható változások alakítják például Nazt (Riz Ahmed döbbenetesen erős játékának köszönhetően is).

Ezekre pedig érdemes is odafigyelni, ugyanis hamar rá fogunk jönni, hogy a kép nemcsak filmes eszközként vált például egy biztonsági kamera képére, hanem ezeknek a felvételeknek, egy-egy ártatlan tekintetnek vagy mondatnak végül mind jelentősége lesz, és a 8 epizód során az írók gyönyörű íveken keresztül kötik össze az eleinte jelentéktelennek tűnő részleteket az utolsó két rész hangsúlyos csattanóival. Viszont ebben a tekintetben a sorozat középrészével kifejezetten nem voltam megelégedve, akkor ugyanis olyan alakokra és történetszálakra került a hangsúly, akiket és amelyeket már sokkal mesterkéltebb úton épített fel és alakított a sorozat, többször éppen azt a látványosan forgatókönyvírói logikával gondolkodó érzetet keltve, amelynek mindvégig tudatosan ellentmondott a sorozat stílusa. (Ráadásul ezek közül a szakaszok közül nem mindet mondanám feltétlenül szükségesnek a végső konklúziók szempontjából.) Érdekes adalék ehhez, hogy a széria alapjául szolgáló brit Criminal Justice csak öt részes volt, és nem tartom kizártnak, hogy ezt a 3 órányi betoldást érezni nagyon enyhén.

De ezt még könnyű elfogadni, hiszen Aznap éjjel szerencsére nem a nagy dobások és az emlékezetes pillanatok sorozata, hanem teljes egészében szolgál egy hatalmas élményként. Valószínűleg így nem is lesz akkora ikon, mint a Trónok harca vagy az ősszel érkező Westworld, de nagyívű történetek, katartikus pillanatok nélkül is képes ugyanolyan súlyos és hatásos élményt képviselni. Az Aznap éjjel diadala egyszerre gyönyörű fricska a túlzásokba menekülő blockbustereknek és a szürke minimalizmust istenítő ellenpontjaiknak, egy olyan középút, amelyre bárki építhet a jövőben.

Az Aznap éjjel teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán