Az összes írásom itt olvasható

2015-ben megtekintett filmjeim listája, pontozással

2016-ban megtekintett filmjeim listája, pontozással

A 2017-es kultnaplóm első fele

(Félkövér: 2017-es filmek, Dőlt: újranézések, aláhúzott: mozivetítés)

Filmek

Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! (Twin Peaks: Fire Walk With Me r.: David Linch - 1992): Ugyan szürreális horrorként (és amerikai kisváros kritikaként) néhol igen hatásos, mégsem igazán tudom, hogy mégis kiknek készülhetett ez a film. Hiszen hiába előzmény film a sorozat ismerete nélkül valószínűleg élvezhetetlen, a sorozat után meg nem igazán add pluszt. Nem is az a gond vele, hogy más, mint a sorozat atmoszférája (ezért meg a rajongók utálják), hanem, hogy tulajdonképen csak olyan dolgokat látunk, amiket már ismertünk a sorozatból. Sokkal érdekesebb lett volna, ha azt sztorit mesélik el, hogy Laura Palmer hogyan süllyedt bele a sötétségbe. Viszont ezzel együtt sem unatkoztam rajta, annak ellenére, hogy vannak teljesen fölöslegesnek tűnő részei (amelyek egy része úgy néz ki, hogy most a 3. évadban kaphat értelmet.)

Wizards (r.: Ralph Bakshi - 1977):  Egy fantasy paródia, egy nyomasztó háborús film, egy éles társadalomkritika, de mindenekelőtt egy csiszolatlan remekmű.Tökéletlensége ellenére is egy egyedülálló, semmi máshoz nem fogható, erőteljes és lenyűgöző élmény valahol a Pink Floyd és Tolkien között félúton. KRITIKA

A gyilkos bálna (Orca r.: Micheal Anderson - 1977): Valószínűleg furán hangzik, hogy egy '77-es gyilkos bálnás cápa koppintás csalódás, de Arthur Herzog regényének ismeretében mindenképpen az. Nyilván az sem magas irodalom, de az ottani egészen kidolgozott karakterekből semmi nem érződik a filmen, és ezen Anderson rendezése (és az enervált színészek) sem segít. Nem más ez, mint a regény kulcsmomentumai, sokkal kevésbé hatásos módon egymás után dobálva, de sajnos annyira nem trash, hogy amiatt legyen szórakoztatóbb. Azért a helyenkénti szép fényképezés és Ennio Morricone zenéje valamennyire javítja az összképet. 

Spectral (r.: Nic Mathieu - 2016): Semmi különös, csak egy pofás, korrekt B film. Az a fajta, amiből manapság nagy hiány van, amelynek készítői nem akarnak túl nyújtózkodni a takarójukon. Van egy viszonylag újszerű ötletük, és ezt megfelelő látvánnyal és egészen jó rendezéssel prezentálják. Ami hibát lehetne felróni neki, hogy a cselekmény meglehetősen sok klisét tartalmaz és karakterek se igazán vannak (a színészekkel nincs gond). Ám valahogy ezek sem válnak zavaróvá pont azért, mert a film tökéletesen tudja, hogy mit akar nyújtani és azt is kapod. Bár az akciók nem igazán nagyszabásúak, emlékezetesek, a maga módján látványosak. (Külön öröm, hogy sok más, hasonlóan alacsony költségvetésű filmmel ellentétben nincsen kamera rángatás, kézi kamera effektus, hanem minden tökéletesen követhető.) Noha a sztorinak van egy olyan drámai, filozófiai része, amiből egy igazán jó, gondolat gazdag sci-fit is kihoztak volna a Spectral így is egy roppant kellemes sci-fi/akció/horror egy eseménytelen vasárnap estére. 6,5/10

Rohanás (Faster r.: George Tillman Jr. - 2017): Dwayne Johnson és Billy Bob Thornton tök jók, de maga a film sajnos drámának és akcíófilmnek is csak gyenge-közepes. Itt ott hangulatos (bár a low-budget érzet nagyon nem tesz jót az atmoszférának),de nincs egy igazán emlékezetes/jó akciójelenete sem. 2/5

Valerian és az ezer bolygó városa (Valerian and the City of a Thousand Planets r.: Luc Besson - 2017): Nem csak, hogy totálisan egyszerű és kiszámítható a sztori, de ráadásul a középső negyven percet úgy kilehetne vágni, hogy közbe egyáltalán nem sérülne a film főcselekménye. Emellett a karakterek sem túl érdekesek. Dane DeHaan-nak pedig nem is igazán áll jól ez az űr-James Bond szerep. És, mindemellett sem tudok rá haragudni, hiszen annyira színes, kreatív (és ténylegesen) látványos, hogy végig baromi jól szórakoztam. (Mondjuk a végére kissé megéreztem a hosszát). Nem jó film, de szerettem. 3/5

Dunkirk (r.: Christopher Nolan - 2017): Egy roppant feszült, technikailag kiváló (fényképezés, vágás, zene elsőosztályú), ám meglehetősen személytelen (háborús)thriller. Tényleg remek, csak éppen (számomra) nem hosszan tartó mozi élmény. Pedig szinte mindegyik főszereplő lehetett volna annyira érdekes, hogy csak rájuk fókuszálva mutassa be Nolan az eseményeket, ám ő inkább megpróbálja Dunkirk "egészét" filmre vinni. Mégis magáról a mentőakcióról, annak hátteréről és lefolyásáról nem tudunk meg szinte semmit (pedig itt nyilván a hátországban lévő politika is érdekes lenne.). Így pedig, emlékezetes karakterek, és erős(ebb) személyes történetek hiányában nekem kissé sótlan volt a film. (Sőt talán azt is kijelenthetem, hogy a legkevésbé kedvenc Nolan rendezésem.) Kicsit olyan, mint ha Nolan kivitte volna az Imax kamerákat a frontra: a háború kegyetlen, kilátástalan pusztítását remekül sikerült rögzítenie. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szorítottam végig a karfát, mert mindezek ellenére egy roppant hatásos (ám a giccses hatásvadászatot teljesen kerülő) alkotás. (És kissé igazságtalannak is érzem a kritikámat, hiszen végső soron nálam Nolan koncepciója - amit nem visz végig rosszul - volt az, ami nem tudott úgy berántani, hogy annak a mozit elhagyva is érezzem a hatását.) Kicsit sajnálom, hogy nem IMAX-ban láttam, de egyelőre arra sem érzek késztetést, hogy majd otthon újrázzam. 3,5/5

Brigsby Mackó (Brigsby Bear r.: Dave McCary - 2017): Elképesztően kedves és szerethető dramedy geekségről, rajongásról és alkotásról. Igazán újat nem mond, de nagyon őszinte és szépen összerakott film. KRITIKA

A bosszú angyala (M.F.A r.: Natalia Leite - 2017): Egy nem túl érdekes "női bosszúvágy". Francesca Eastwood nagyszerű femme-fatale, a film témája is kifejezetten fontos (az egyetemi campusokon elsumákolt szexuális erőszak vádak), de Leite semmi igazán érdekeset nem hozz ki belőle. (Azon kívül, hogy szerinte olyan világban élünk, ahol az önbiráskodás és a gyilkosság tök okés.) 2/5

A négyzet (The Square r.: Ruben Östlund - 2017): Sokrétű, fontos témákkal foglalkozó, roppant egyedi (néhol egészen vicces) szatíra. Az én ízlésemnek azonban túlságosan is hosszú és zsúfolt, már-már szkecs film jelleget ölt az egész. (Viszont olyan érdekes, hogy alig éreztem meg a hosszú játékidejét.) 3,5/5

Megtorlás (Brimstone r.: Martin Koolhaven - 2017): Túlságosan is hosszú, érdektelen, művészieskedő western. Hiába a szép képek és a jó színészek, ha papírmasé karakterek szenvednek egy olyan sablon sztoriban, amit ha normális időrendben mesélnek el  fele ennyire se lenne izgalmas. Guy Pearce jó, de ő mindig jó. 2/5

anyám! (mother! r.:Darren Aronofsky): Fogalmam sincs, hogy jó-e, de az biztos, hogy az év egyik legemlékezetesebb, legérdekesebb és legizgalmasabb mozi élménye volt. KRITIKA

Aleppo a végsőkig (De sidste mænd i Aleppo r.: Firas Fayyad, Hasan Kattan, Steen Johannessen - 2017): Talán vádolható a hatásvadászattal, de akkor is egy elképesztően erős, nyomasztó és súlyos dokumentumfilm az ostrom alatt álló Aleppo civil-katasztrófa védőiről.  Nagyon nehéz volt végignézni. Ugyan nem mutatja be a helyzet teljes társadalmi/politikai/gazdasági hátterét, de érezhetően nem is ez a célja, hanem, hogy az ottaniak szubjektív nézőpontjával személyközelivé tegye a borzalmat. 

Rocky Horror Picture Show (r.:Jim Sharman - 1975): Fergeteges és zseniális. A nagy vásznon meg különösen lenyűgöző élmény volt. 5/5

Az (It r.: Andrés Muschietti - 2017): Horrorként nem túl eredeti (már, ami az ijesztéseket illeti), de tök jó felnövéstörténet, remek gyerek színészekkel. Skarsgard remek gonosz és a kiszámítható jump-scarek ellenére is van egy-két legitim félelmetes pillanat. Kicsit hosszú (és ilyen hamar a Stranger Things után veszít az egyediségéből), de sose rosszabb "blockbuster-horrort". PODCAST

Nyílt tengeren - Cápák közt (Open Water - Cage Dive r.: Gerald Rascionato - 2017): A közepén vannak benne izgalmas részek, de szerethető/érdekes karakterek nélkül nem sok újat tudd mutatni. Az éjszaka játszódó harmadik fele meg már-már - konkrétan - nézhetetlen. Olcsó, semennyire sem eredeti, hamar kifulladó, idejétmúlt found footage horror. 1/5

Cápa 3 (Jaws 3-D r.: Joe Alves - 1983): Sajnos a reményeimmel ellentétben ez nem egy "olyan-rossz-hogy-már-jó", hanem egy szimplán dögunalmas film. Ugyan az effektek tényleg röhejesek, de azokból alig van, minden más pedig egyszerűen érdektelenül semmilyen. 1,5/5

Az utolsó cápa (L'ultimo squalo r.: Enzo G. Castellari - 1981) Na így kell a Cápát lekoppintani! Lehet, hogy az egész film nem más, mint a Cápa, Cápa 2 és az Orca legjobb jelenetei összemixelve, de Castellari dinamikus rendezésének köszönhetően roppantul szórakoztató. Az egésznek van egy nagyon élvezetes (trash-be hajló) B-kategóriás bája. élvezeti érték: 4/5 

Jersey Shore Shark Attack (r.:John Shepphird - 2012): Paródia akar lenni, de így is inkább "olyan rossz, hogy már jó" trash filmként funkcionál a legjobban. De annak nem rossz, az Asylum filmeknél mindenképpen élvezetesebb. Azokkal ellentétben vannak benne nagyon vicces gore jelenetek és az sem idegesítő, hogy hülyék a karakterek (hisz az a lényeg.) Az azért kár, hogy nem mert jobban rámenni a Jersey Shore paródiára és inkább lüke, de szerethető hősöket (nem pedig cápaeledelt) faragott a karaktereiből. ?/5

Gyilkos cápa az óriás polip ellen (r.: Jack Perez - 2009): Ohh, az emlékek. Anno ez a film volt az, ami igazán bevezetett a trash filmek világába. Amikor, az RTL Klub főműsoridőben leadta még fogalmatlan voltam, és úgy álltam hozzá, mint egy rendes filmhez. Nem is értettem, hogy ilyen filmet hogy lehet csinálni, és leadni. Ezt mondjuk még most sem teljesen értem, ám újra nézve nagyszerűen szórakoztam rajta. Elképesztő, hogy még véletlenül sincs benne egyetlen egy apró értékelhető pillanat. MEGACÁPA vs Lorenzo Lamas/10 A filmről (és az Asylum stúdióról) itt írtam bővebben.

Hammerhead: Shark Frenzy (r.:Michael Oblowitz - 2005): Jeffery Combs cápaembert csinál ebben az egészen élvezhetően szar trash gyöngyszemben. KRITIKA

A csalétek (The Bait r: Kimble Rendall - 2012): Meglepően korrekt B-kategóriás thriller. Persze ugyanazok a sablon karakterek és klisék népesítik be, mint bármelyik Emerich katasztrófa filmet, ellenben azokkal itt van egy jópofa alapötlet (cunami elárasztja a szupermarketet és a bent ragadtaknak egy cápával is meg kell küzdeniük), amelyet egészen korrekten visz végig a rendező, kihasználva a benne rejlő lehetőségeket (leszámítva a komolyabb - A köd jelegű - társadalomkritikát és drámát. Nem nagy eresztés, de tök jól szórakoztam rajta. 3/5  CÁPÁS PODCAST

Kingsman - Az Aranykör (Kingsman - The Golden Circle r.: Matthew Vaugh - 2017): Történetét tekintve teljesen fölösleges folytatás, amely leginkább csak másolja/fokozza, nem bővíti az előzményt. Ráadásul hiányzik benne az a kikacsintós/önironikus meta-jelleg is, ami az első egyik legmarkánsabb tulajdonsága volt. Míg a Kingsman egy James Bond elött tisztelgő, de azt kifigurázó szatíra, addig a második rész olyan, mint egy - önmagát viszonylagosan komolyan vevő - hetvenesévekbeli James Bond film. Ám, mindezek ellenére - noha kissé túl hosszú, a romantikus szál teljesen kihagyható lett volna - baromi szórakoztató és kreatív. Igazi feel-good akcíó blockbuster, ami nem maradandó, de bár minden Sablon/kötelező folytatás ilyen élvezetes, ötletes lenne. 3,5/5 PODCAST

A titokzatos lakó (The Lodger r.: Alfred Hitchcock - 1927): Hitchcock harmadik filmje, de az első, amelyben előkerülnek olyan, a karrierjét végigkísérő témák, mint a gyilkosság (és szexualitás kapcsolata) vagy az "ártatlan utáni hajsza". Noha korához képest jól összerakott, van benne pár igazán érdekes megoldás is, mai szemmel már kissé lassú és kiszámítható. Különösen a végső happy end fura. Utána olvasva persze kiderül, hogy az öreg Alfréd eredetileg egy kevésbé egyértelmű (és valószínűleg erősebb) lezárást szeretett volna, de a producerek megtiltották és átírták ezt. Bár a suspense itt-ott remek, de mai szemmel inkább a filmtörténeti vonzata miatt érdekes.

Collateral - A halál záloga (Collateral r.: Micheal Mann - 2004): Tulajdonképpen egy tökéletesen megrendezett akció-thriller. Vannak túlzásai, de még bőven elviselhetőek. Tényleg csak azt nem értem, hogy Tom Cruise miért nem játszott több negatív szerepet. 4/5

Egyenesen át (Flatliners r.: Joel Schumacher  - 1990): Egy erős (bár öncélú) atmoszférával bíró, ám meglehetősen sekélyes dráma. Bár az alapötlet sok potenciállal bír, azt csak felületesen sikerül kidolgoznia. 2/5

Egyenesen át (Flatliners r.: Niels Arden Oplev - 2017): Ugh, minden idők legfeleslegesebb remakeje (filmje). Nem csak semmit nem add az eredetihez, de mindenben gyengébb. Unalmas, steril, problémása moralitással (a bűntudat csak akkor probléma, ha konkrétan belehalhatsz) és nagyon béna megoldásokkal ellátott filmszemét. Pedig az eredeti sem bontotta ki olyan mélyen az, amúgy érdekes alapötletet, hogy fölösleges legyen a remake, de ebben a fromában tényleg semmi értelme nem volt elkészíteni. 1/5

The Discovery (r.: Charlie McDowell - 2017): Nem csak a 2017-es, de az 1990-es Egyenesen át-nál is érzékenyebben, sokoldalúbban közelíti meg az alapfelvetést (mi van a halál után, pontosabban mit teszünk, ha biztosan tudjuk, hogy van -valami- a halál után.)  Kár, hogy a második félidőre épp az engem jobban érdeklő társadalmi és morál-filozófiai témákról át vált egy kevésbé érdekes ezoterikus/romantikus filmbe. 3,5/5  Podcast erről és az Egyenesen át filmekről

Szárnyas fejvadász - A végső vágás (Blade Runner - The Final Cut r.: Ridley Scott - 1981/2007): Hihetetlen, hogy egy  film, amiben cselekmény szinten alig történik valami ennyire lenyűgöző és magával ragadó legyen sokadjára is. Az effektek és a világ mai szemmel is szemkápráztatóak. A legzseniálisabb az egészben mégis Hauer, ő tölti meg igazán élettel/lélekkel a filmet. (A film gép-ember-lélek viszonnyal foglalkozó gondolatisága is általa jelenik meg.) Nem gyors film (sőt), pontosan tudtam mi fog történni, és így is szinte feltűnés nélkül repült a két óra.  5/5

Szárnyas fejvadász (Blade Runner 2049 r.:Denis Villeneuve - 2017): Na, erre nem is mertem számítani: az eredeti szellemiségéhez szinte száz százalékban hű folytatás. Persze minden szempontból monumentálisabb (hosszabb és bár a sztori csavarosabb, nem tempósabb cselekménnyel), de a lényeg ugyanaz. Az atmoszféra elképesztően erős. Nyilván nem olyan forradalmi és újszerű, mint az eredeti, de abszolút méltó folytatás. Apróbb hibái (kissé didaktikus dialógusok, elsikkadó karakterek, néhol öncélúnak tűnő hossz) ellenére is az év egyik legerősebb, legsúlyosabb moziélménye. 4,5/5  Kritika

A múmia (The Mummy r.: Karl Feund - 1932): Boris Karloff (emberi formában!) zseniálisan félelmetes. És, kábé ennyit tudok elmondani erről. Az ő összes felbukkanása aranyat ér, gyakorlatilag a hátán viszi a filmet. Minden mást nézve ugyanis a Múmia számomra egy másodvonalasabb darabja legklasszikusabb Universal szörnyfilmeknek. Főleg, mert kalandfilmnek nem elég mozgalmas, horrorként pedig csak akkor működik, amikor Karloff uralja a vásznat. A fókusz így sajnos egy elég erőltetett, kidolgozatlan romantikus szálra helyeződik. Bár Feund inkább operatőrként ismert, a film látványa szerintem elmarad a Drakulától (ez annál fokuszáltabb, de laposabb is.) 3/5


Basket Case (r.: Frank Henenlotter - 1982): Roppant szórakoztató kis trash szöszenet ez, ami nem csak azért élvezetes "mert olyan rossz, hogy már jó", hanem mert az alacsony költségvetés ellenére is vannak érdemei. Egy teljesen korrekt bosszú sztori az alap, amit ha nagyon akarunk még allegorikusan is értelmezhetünk. A stop motion effektek ezen a zéró büdzsé szinte tök jók, a színészek pedig épp úgy rosszak, hogy az ne fárasztó, legyen, hanem hozzáadjon a film néhol megjelenő lázálom hangulatához. És érezhetően a filmesek is tisztában voltak vele, hogy ez egy olyan film, amiben egy kelt tészta pofájú, kosrában élő torz törpe szörny gyilkol és pont ennyire is veszik komolyan. 4/5

Az országút fantomja (The Hitcher r.: Az országút fantomja - 1986): Jaj, de nagyon pöpec film ez! nyilván elsősorban a holland nemzeti kincs Rutger Hauer miatt (Hollywood miért tékozolsz el ilyen figurákat?), de minden más is méltó hozzá: az atmoszféra, a remekül használt zene, illetve az egyszerű, de nagyon hatásosan filmre vitt sztori. Aminek kifejezetten jól áll, hogy Hauer karakteréből egy ilyen mitikus, elementáris erőt farag (mintha csak ő lenne a vadnyugat szelleme, akin a keletről érkező városi fiúnak felül kell kerekednie/magáévá tenni, hogy túléljen - a magyar cím szerintem ez esetben sokkal frappánsabb, kifejezőbb, mint az eredeti). 5/5

Borzalmak éjszakája (Night of the Creeps r.: Fred Dekker - 1986): Hát ez sajnos kisebb csalódás volt. Dekker második rendezése a Monster Squad nagyon tetszett, de azután nézve a Night of the Creeps meglehetősen kiforratlan. Noha az 50-es évek szörny/sci-fi filmjeire, Ed Woodra való utalások és áthalások illetve a nagyon 80-as évekbeli atmoszféra most is kellemes, de a tempó elég felemás, a főszereplő kifejezetten jellegtelen és, ami a legmeglepőbb, hogy annak ellenére, hogy egy "hommage" film, meglehetősen kevés benne a humor. Anélkül pedig sokszor igen száraz és sajnos túl későn indul be. 2,5/5

Gyerekjáték (Child's Play r.: Tom Holland 1988): Inkább misztikus thriller, mintsem slasher, ami amelett, hogy teljesen korrektül (meglepő, de müködő komolysággal) visszi végig a koncepcíóóját, megajándékoz minket (az egyik utolsó) kultikus gyilkos figurájával is. A folytatás (1990 r..: John Lafia) szerintem felülmúlja az elödjét, sokkal letisztultabb és egyben kretavíbabb is. Ráaádsul a főszereplő gyerek is fejlödött szinészileg (illetve aktívabb is a szerepe). Na, meg persze Chucky is sokkal többet szerepel. (Emiatt viccesebb is a film.) A harmadik rész (r.: Jack Bender - 1991), azonban már gyengébb, noha a környezetváltozás egy tök jó dolog (ellenben akor Péntek 13. részeivel, itt tök jó, hogy részről-részre változik kicsit az alapfelállás), illetve a finálé szellemvasútja is a trilógia lehmenőbb set-piece-e, a cselekmény mégis kiszámíthatóvá vállt. Sokkal szétesőbb a film, és a játékidő nagyréssze arról szól, hogy Chucky arra járó, jelentéktelen mellékalakokat gyilkolászik, majd jön egy Chucky-Andy találkozás (a kissrác immár felnött, és kicsit ez is baj, mert egy gyerekknek sokkal félelemetesebb Chucky, mint egy felnöttnek, mondjuk velük is gond nélkül végez), de mielött valaki gyözne benyit egy arra járó. Ha pedig ez négyszer-ötször történik meg a filmben, az eléggé roncsolja a feszültséget, nem is csoda, hogy ezután sokáig nem készült új Chucky rész. 3/5 4/5 2/5


Az alapító (The Founder r.: John Lee Hancock - 2017): Inkább érdekes, mintsem izgalmas bio-pic. Micheal Keaton marha jó, az alapsztori is van, olyan erős, hogy indokolt legyen egy film. (Illetve nem is egy nyálas reklám film/gics parádé, hanem meglepően sötét.) De hiányzik belőle az a markáns stilus, ami miatt úgy is megnézném a filmet, hogy már ismerem a történetét. Minden korrekt, de semmi sem igazán emlékezetes. 3,5/5

Az egészség ellenszere (A Cure for Wellness r.: Gore Verbinski - 2016): Gyönyörű, veszettül hangulatos, viszont túlhúzott és üres gótikus horror. Bár engem tökre magával ragadott ez az atmoszféra, de a sztoritn/tempón bőven lehetett volna áramvonalasítani. Ráadásul az sem teljesen tiszta, hogy akart-e ezzel a filmmel Verbinski mondani valamit a kapitalizmusról/rohanó életünkről, vagy annyira nem is. Felemás film nagyon, de a Wicker Man-t eszembe jutató hangulata miatt hajlamos vagyok felfelé kerekíteni. 3/5

Wind River - Gyilkos nyomon (Wind River r.: Taylor Sheridian - 2017): Sheridian elöző két filmje nagy kedvencem volt, így azokhoz mérve a legújabb (egyben rendezői) egy nagyon picikét csalódás. De tényleg csak egy nagyon picikét, ugyanis minden szempontból egy remek film. Remek szinészek, csontig hatoló atmoszféra (nagyszerúű ez a télies, indiános környezet.) Csak valamiért nem éreztem azt a fejbekollíntó svungot, amit a Hell or Highwater, de még inkább a Sicario adott. És az a fura, hogy nem is a rendezésből, de inkább a sztoriból hiányoltam ezt. Persze Sheridian korábbi filmjei sem voltak túlbonyolítva, de azoknak a cselekménye sokkal súlyosabb volt, míg a Wind River központi rejtélye nekem elég triviálisnka hatott és hiányoltam belőle azt az erős karakterdrámát/társadalmom kritikát, amit a korábbi filmjeiben láttam. (Azért az alapok megvannak, csak kevésnek éreztem.) 4/5

Thor: Ragnarök (r.: Taika Waititi - 2017): Teljesen egyetértek scorsesefan kollégával. A Hunt for the Wilderpeople nekem is a kedvenc filmem volt, a Hétköznapi Vámpirokat is imádtam, így kiváncsi voltam rá, hogy mihez kezd Waititi az MCU legszürkébb hősével (Azok közé tartozom, akik jól elvoltak az első részen, de nekem a 2. nagyon semilyen lett, a széria leggázabb főgonoszával.) Waititi pedig azt csinálta, amihez ért: elviccelte. (Még a Hangyába vagy a Galaxis Örzői filmekben is sokkal több/komolyabban vehető a dráma, mint itt.) És ez tök jó, ugyanis nem feltétlen kell minden szuperhős filmet komolyan venni, a kalapácsal, piros köpenyben repdesőt meg főleg nem. (Nyilván lehetne a skandináv Thor isnetnből komoly filmet forgatni, de az más lapra tartozik.) Persze nyilván egy ilyen sorozat keretében nem engedhette magát úgy szabadjára, mint máskor, de így is a végletekig feszítette azt, hogy mennyi humort bír el egy Marvel mozi. És, az, hogy a Ragnarök az év, ha nem is a legjobb, de az egyik legszórakoztatóbb (szuperhős)mozija lett csak rajta (na meg a Devo frontemberén, aki képes volt egy gyakran sythwave-be váltó zenét írni és Jeff Goldblumon, meg a többi magukat láthatóan jól érző szinészen múlt), hiszen a forgatókönyv (leszámítva talán a gonosz legyözésének módját) egy ezerszer látott klisé hegy. A Ragnarök épp azt mutatja meg, hogy mennyire fontos lehet egy markáns stilusú rendező, hisz ebből aza anyagból egy olyan szintelen-szagtalan valami is kisülhetett volna, mint a Thor 2. 4/5 PODCAST 

A betolakodó (À l'intérieur r.: Alexandre Bustillo és Julien Maury - 2007): Brutális, könyörtelen, zsigeri horror élmény, kár, hogy a végére öncélúvá válik. 3,5/5 KRITIKA

A rejtőzködő (The Hidden r.:Jack Sholder - 1987): Iszonyat nagy B kategoriás fun a 80-as évekből. Mondhatni méltatlanul elfeledett.  4/5  KRITIKA

Péntek 13. IV. rész: Az utolsó fejezet (Friday the 13th: The Final Chapter r.: Joseph Zito - 1984): Szórakoztató, de szinte semennyire sem komolyanvehető slasher. 3/5  KRITIKA

Agyfürkészők (Scanners r.: David Cronenberg - 1981): Az összetvőkből (Cronenberg, egy remek ironside és izgalmas téma) ebből valami igazán pöpec dolog is kisülhetett volna, de nem sült.  2,5/5  BŐVEBBEN

Gyilkos bohócok a világűrből (Killer Klowens From Outer Space r.: Stephen Chiodo - 1981): Jópofa családi trash móka, de azért bőven lehetett volna jó is, a maszkok és a koncepcíó azonban elvisszi a szerencsére nem hosszú játékidőt.  2/5 BŐVEBBEN

Eredete ismeretlen (Of Unknown Origin r.: George P. Cosmatos - 1983): Jópofa családi trash móka, de azért bőven lehetett volna jó is, a maszkok és a koncepcíó azonban elvisszi a szerencsére nem hosszú játékidőt. 4/5  BŐVEBBEN

Barry Seal: A beszállító (American Made r.: Doug Liman - 2017): Tisztességes, de nem túl emlékezetes "gengszter" (csempész) sztori. Cruise jó, a karakter érdekes, a film meg éppen elegendően vicces és izgalmas, hogy egy kellemes két órára elszórakoztasson. Ellenben egy Wall Street Farkasával semennyire sem érzem maradandónak, de jó volt megnézni. (Bár a túlzott home video hatás nem mindig tetszett.) Kb.: a tavalyi [i]Haverok fegyverben[/i] szintjén van. 6,5/10

Boldog halálnapot! (Happy Death Day r.: Christopher Landon - 2017): Az Idétlen időkig slasher csomagolásban. Ennyit ígér ez a film, és éppen ennyit is tud. Minden elemében korrektül összerakott horror(-komédia), amely következetesen és jó érzékkel viszi végig a koncepcióját. (Bár inkább thriller, mert se nem félelmetes, se nem nyomasztó.) Viszont örvendetes végre egy olyan slasher, ami nem pusztán az ezer éves sablonokat ismételgeti, és nincs is meg benne a kényszeres meta-kikacsingatás. Hanem van egy jó (hanem is eredeti) ötlete és arra illetve a főszereplő karakterére fókuszál. 7/10

Silent Night, Deadly Night Part 2 (r.: Lee Harry - 1987): Most ez vagy filmezés legalja és a fércmű szótári definíciója, vagy egy meghökkentő és zavarba ejtő, műfajkritikus kísérleti-metafilm. Minden estre maradandó élmény. BŐVEBBEN

Tomboló Terror (Invasion U.S.A r.: Joseph Zito - 1985): Az összes Chuck Norris vicc origója és a Cannon Group egyik legemblematikusabb műve, amiben az öreg Chuck megmenti a karácsonyt, Amerikát és egy iskolabusznyi gyereket is a szadista kommunistáktól. Az akciófilmezés lehető minimuma: tökéletesen felcserélhető, lövöldözések és robbanások sorozata. Szórakoztató ünnepi trash. 

Batman Visszatér (Batman Returns r.: Tim Burton - 1992): Talán a legdepresszívebb szuperhősfilm, és az egyik legkevésbé karácsonyi "karácsonyifilm". Még mindig nagyon szeretem. BŐVEBBEN

Csillagok háborúja VIII: Az utolsó Jedik (Star Wars Episode VIII: The Last Jedi r.: Rian Johnson - 2017): Vannak hibái: túl hosszú, egyenletlen a tempója, a humora legtöbbször erőltettet,  ez az első SW film, ami zeneileg semmi újat nem adott és az egészen érződik, hogy semmi elképzelés nincs a trilógia egészére, hanem mindent menet közben találnak ki. Ez pedig gáz (főleg azért is érthetetlen, mert ezzel szemben a szintén Disney MCU esetében meg hosszú évekre előre ki van találva a koncepció). Ám mindezen hibák ellenére is azt mondhatom, hogy többnyire tetszett. A 7. rész egy letisztultabb, egységesebb színvonalú rész, ám ott nem éreztem azt, hogy Abramsnak lenne bármiféle elképzelése a SW-ról, Johnsonál érzem. (A Zsivány Egyes esetében volt vizió, de ott meg a Disney nem engedte teljesen érvényesülni a rendezőt.) Ez a fajta szerzőiség egy blockbuster esetében pedig akkor is üdítő, ha ez a vízió nem is mindig egyezett az én elképzelésemmel. Ami meg működött a filmben, az nagyon tetszett: Hamill minden megjelenése aranyat ér, a Kylo-Ren kapcsolat/konfliktus izgalmas és érzelmes, Laura Dern badass, vizuálisan pedig nagyon szép. (Várom is már, hogy kijöjjön HD-be, hogy betudjak rakni belőle borító/HD képeket). 7,5/10

Jumanji – Vár a dzsungel (Jumanji: Welcome to the Jungle r.: Jake Kasdan - 2017): Semmi különös pusztán egy roppant szórakoztató, kedves és szerethető (kellemesen old-school) kalandfilm. Valahogy így kell újragondolni, ráadásul a Rontó Ralph mellett kb ez az eddigi legjobb videójáték adaptácíó. 7/10

Az Igazság Ligája (Justice League r.: Zack Snyder - meg Joss Whedon - 2017): Nem egy olyan dramaturgiai, narratív káosz, mint az Öngyilkos osztag, de nem is jó. Tulajdonképpen a legrosszabb, amit kihozhattak ezeknek a hősöknek az első közös mozifilmjéből: egy totálisan súlytalan, ízetlen és semmilyen valami. Olyan, mint ha a képregény adaptációk "sötét korából", olyan 1997 és 2004 közöttről maradt volna itt. A főgonosz meg talán a műfaj leggázabja, mint, ha egy helykitöltő lenne, ahová majd beillesztik az igazi karaktert, csak éppen nincs igazi karakter. Steppenwolf tulajdonképen a "Lorem ipsum..." próbaszöveg filmes megfelelője. Bele írtam volna a csalódásos toplistába, de amikor összeraktuk tökre elfeledkeztem már róla, hogy idén volt ez a film. 5/10

A Viszkis (r.: Antal Nimród - 2017): Kivételezésében nemzetközi színvonalú akciók. Tényleg az a fajta film, amiből többet szeretnék a hazai mezőnyben látni, csak kár, hogy a sok üldözés között karakterek nagyon elsikkadtak. Nem rossz, de sokkal több lehetett volna ez a film, mind a karakterek, mind a korrajz tekintetében. (Kár, hogy épp a Viszkis sztori - számomra - legérdekesebb eleme - a szökés utáni pár nap - amiből egy nagyon erős, önismereti drámát is ki lehetett volna hozni.) Amúgy a film nem kezeli igazi hősként a hősét. 6/10

Logan Lucky - A tuti balhé (Logan Lucky r.: Steven Soderbergh - 2017): Tök szórakoztató darab. Adam Driver, Daniel Craig meg mindenki remek benne. Meglepő egy ilyen pozitív és szerethető hangvételű filmet látni az amerikai rozsdaövezetről és lakóiról (főleg egy Hell or Highwater után). A heist lehetett volna kissé kidolgozotabb, de így is élveztem, bár nagyon mélyebb nyomot nem hagyott. 7/10

Brawl in Cellblock 99 (r.: S. Craig Zahler - 2017): Hú, az év legtökösebb és legkeményebb filmje. Lassan indul be, de amikor beindul kő kövön (bőr a koponyán, épp csont a gonoszok testében) nem marad. Ami viszont a legmeglepőbb, hogy Vince Vaughn egyfelől marha jó, másrészről pedig kibaszott para és kurva testhez álló neki ez az emberi buldózer szerep. Remélem több ilyet vállal. Csak az a kár, hogy nagyon látszik a low budget a filmen, remélem a rendező a következő filmjére már kap egy normális kamerára valót. (A Bone Tomahawknál nem volt ilyen feltűnő, az a film, amúgy egy hangyányit jobb) 8/10

The Foreigner (r.: Martin Campbell - 2017): Martin Campbell még mindig jó akciórendező (miért van ennyire eltűnve a Casino Royal óta?), Jackie Chan még, így 60-on túl is hihetetlen dolgokra képes (és jól áll neki a dráma színészkedés is + nem próbálja meg letagadni a korát, és láthatóan nagyon megviselik az akciók), de minden más sajnos elég feledhető ebben (a kissé túlgondolt) a terroristás bosszú thrillerben. (Brosnan is kifejezetten jó.) 6,5/10

Better Watch Out (r.: Chris Peckover - 2017): Hú ez a perverzül kifordított Home Alone film év egyik legkellemesebb meglepetése: a legcinikusabb, legbrutálisabb (nem gore-ban, hanem kontextusában) ünnepi horror az eredeti Fekete karácsony óta. Ne olvassatok utána, csak nézzétek! 8,5/10

I don't feel home at this world anymore (r.: Macon Blair - 2017): Pöpec, az Összeomlás és a God Bless America nyomvonalán haladó, elégé lehangoló, nagyon száraz humorú gyöngyszem a Netflix kinálatából. A végére pedig Blair nem veti a véka alá, hogy kitől leste a rendezést (szóval van benne pár meghökkentően naturális erőszakjelenet, amely erősen megidézi Jeremy Sauliner filmjeit.) Nem olyan ütős, mint a Blue Ruin, de abszolút korrekt rendezői debüt ez. Elijah Wood pedig fantasztikus. 

Have a Nice Day (Hao Ji le r.: Jian Liu  - 2017): Roppant érdekes (nyugati szemmel kellemesen fura), minimalista, melankolikus kínai bűn(animációs)film. Az előzetesben Tarantino-hoz hasonlítják, de ez szerintem félrevezető, ha már nagyon hasonlítjuk valakihez, akkor tempójában, atmoszférájában leginkább Nicholas Winding Refn filmjeihez (különösen a Csak isten bocsáthat meg hez) áll közel.) 

Coco (r.: Lee Unkrich - 2017): Noha kissé rutinszagú (de azért a rutinPixar sem rossz Pixar), de így is látványos, megható és nagyon érett mese gyászról, haragról, megbocsátásról, családról. 

Egy szent szarvas meggyilkolása (r.: The Killing of a Sacred Deer Yorgos Lanthimos - 2017): Az első 30 perc egészen furcsa és zavarba ejtő volt, aztán sajnos bekrepált a mozi hangrendszere és haza kellett jönni. Szóval az, hogy mi az értelme/célja ennek az egésznek már csak 2018-ban derül majd ki a számomra.  

Sorozatok

Légió 1. évad: Az egyik legjobb dolog ami mozgóképes fronton kijött az X-Men szériából. Nem csak azért, mert vizuálisan marha erős, tele örültebbnél örültebb ötletekkel. Hanem azért is, mert ugyan előbukkannak a az X-Men filmek toposzai (kormányszerv vadásza a mutánsokat) a harc nem a világért zajlik, nem a kozmikus gonoszt, vagy a fanatikus mutánst kell legyőzni, hanem az egész sorozatnak egy sokkal emberibb/hétköznapibb tétje van: a főhős mentális egészsége. Persze van gonosz is, ám az is olyan, amilyet szuperhős filmben még nem láttunk. Ráadásául Noah Hawley Vince Giliganhez mérhető módon érti a sorozatos formát: azaz, bár az évad egy összefüggő történetet mesél el, az epizódok még is körülírható és elkülöníthető cselekménnyel bírnak. (Nem filler részek, de nem is a Netflix/Amazon sorozatokhoz hasonló összefolyó 8-10 órás film.) Persze kissé(?) style-over-substance, de attól még marha jó. 8/10
Twin Peaks (az eredeti): Hát nem teljesen az volt, amire számítottam. Misztikus, elvont Lynch cuccot vártam a híre alapján, így az elején egészen megrökönyödve tapasztaltam, hogy ez bizony egy szappanopera, legalábbis részben. Minden esetre mai szemmel is egy különleges, egyedi és emlékezetes sorozat élmény volt. Nyilván már mindenki tízmilliárdszor leírta, hogy miért lett klasszikus, és elvitathatatlan, hogy a Twin Peaks 1991-ben valami olyat adott, amit az előtt semmi: egy teljesen high-concept műfaji mixet. Egy szappanoperába ágyazott misztikus krimit, amiről izgatottan lehetett másnap beszélgetni, elemezni, találgatni az iroda vízautomatája mellett. 

És, bár az évek, évtizedek során számos sorozaton érezhető a hatása a Losttól, a Bates Motelig, mégis a mai napig utánozhatatlan maradt. 

A pop kulturális jelentőség viszont független a minőségtől, mert bár tényleg bátor és újszerű sorozat volt azért koránt sem hibátlan. A néhol gyengébb (fiatal) színészek még elnézhetőbb hiba (már csak a sorozat szappanopera-paródia(?)) jellege miatt is, a nagyobb probléma a dramaturgiai fókuszálatlanság. És igen, ezzel sem mondok újat, de miután kiderül, hogy ki ölte meg Laura Palmert (2. évad közepe) egyszerűen szét esik a sorozat, hiszen míg addig a szálak többsége valahogy kapcsolódott a fő rejtélyhez (amit ugye Lynch és Frost állítólag nem is akart feloldani), addig ennek a megszűnésével túlságosan is töredezett lett a sorozat. Egymást váltogatják a sokszor nem túl izgalmas (James Hurley minden megmozdulása), a sorozat egészét érdemben nem befolyásoló (James Hurley és a vidéki femme fatal sagája), nem egyszer a semmiből jövő (a "fekete özvegy") és oda tartó (Dick és Andy meg a "sátángyerek") mellékszálak, miközben nincsen hangsúlyos főtörténet (Cooper felfüggesztése iszonyú súlytalanul van végigvíve). (Ez a 2. évad végére valamennyire javul. Van, akik utálják Windom Earlt, de nekem az ő behozásánál kezdett javulni az összkép. Igaz, nehezen komolyan vehető figura, de szórakoztató volt és végre ismét érződött, hogy van célja a sorozatnak/cselekménynek.) A misztikus elemek pedig sokszor csak a furcsaság kedvéért vannak berakva, de szerepük (főleg magyarázatuk), már nem mindig van. 

A finálé elképesztő: ma már nem mernének így lezárni, egy elkaszált sorozatot sem, hogy nem pusztán félbehagynak mindent, de ráadásul a lehető legnegatívabb, legdegresszívebb hangon búcsúztatják el szinte az összes karaktert. (Ha anno hetibe nézem biztos utáltam volna ezért a szériát. Meg persze én már abban a tudatban nézem, hogy lesz folytatás.)

Mindent egybevéve azonban élveztem, mert még az unalmasabb részeit is belengte egy olyan egyedi és különleges hangulat, amibe egyszerűen jó volt elmerülni. Viszont azt is megértem, aki mai szemmel már nem tud ráhangolódni/végig nézni.

Glow 1. évad: A remek atmoszférájának és a szerethető, színes karaktereinek köszönhetően ez bizony az eddigi év feel-good élménye. 8/10 KRITIKA

Castlevania 1. évad: Semmi különös, csak egy hangulatos, izgalmas és jól megcsinált (igaz kissé klisés) dark-fantasy. Az egyetlen nagyobb problémám vele csupán az volt, hogy a 4*25 perces évad túlságosan rövid, és így tulajdonképpen az egész szezonban annyi történik, mint más sorozatokban a pilot epizódban. (Szerencsére a 2. évad már hosszabb lesz.) 7/10

BoJack Horseman 4. évad: 

Rick and Morty 3. évad:

The OA 1. évad:

Twin Peaks 3. évad:

Stranger Things 2. évad:

Vikingek

Walking Dead

Könyvek, képregények

Sun-Ce - Háború művészete: Ha nem is mindig könnyű, de a mai napig roppant érdekes olvasmány. Abszolút érthető, hogy miért vált a katonaságon túl is népszerűvé. Noha határozottan van benne sok, az üzleti/magánéletre nézve is releváns gondolat, ám ha valaki csupán ez alapján irányítja az életét, az - érzésem szerint - pszichopata. A magyar kiadás tartalmaz még két másik írást (Vu-Ce: A hadviselés szabályai, A tábornagy metódusa), de ezek kevésbé izgalmasak, sok újat nem tartalmaznak és kevésbé is lehet őket elvonatkoztatni a hadviselés témájától. 

Arthur Herzog - A cet (Orca): Szórakoztató és kellemes ponyva. Arra, amire ki lett találva tökéletes (azaz a Parton a lángos és a sör közé beékelve olvasni), sőt a karakter ábrázolást tekintve meglepően komoly. (Azért vannak megmosolyogtatóan anti-PC dolgok, mint az önálló nő karakter, akinek igazából csak a jó szex hiánya miatt rideg.) Azért a második felére kissé - már-már Asylum filmes - túlzásokba eszik, de kellően feszes, hogy végig szórakoztató és izgalmas maradjon. (Azért a vége kissé antiklimatikus.)

Pierre Boulle - A majmok bolygója (La planète des singes): Másodszori olvasásra inkább érdekes, mintsem izgalmas sci-fi szatíra. A fogyasztói társadalom kritika, még ha elnagyolt is, a mai napig aktuális. Bár méltán vált klasszikussá, azért az sem véletlen, hogy A majmok bolygójáról inkább a film ötlik az eszünkbe.   

Scott és David Tipton, Rachael Stott - Star Trek/Planet of the Apes: The Primate Directive: Kellemesen szórakoztató, könnyed, az alapanyagokat tiszteletben tartó és azokat jól összevegyítő kalandtörténet. A kötet legnagyobb erénye egyértelműen az, hogy a szerzők nem csak ismerték, de érezhetően szerették/tisztelték az alapanyagokat, így mindent bele is adtak abba, hogy a lehető legjobban mixeljék őket össze.  KRITIKA

Mark Millar, Dave Gibbons - Secret Service:  Vannak benne nagyszerű ötletek (és pár emlékezetes jelenet), de sokkal visszafogottabb, mint számítottam. Ennek a sztorinak sokkal jobban állt Vaughn harsány, dinamikus filmje, mint Gibbons realisztikus rajzai. Illetve Millar sem ért annyira az ironiához, szatirikus humorhoz, mint Vaughn. (A képregényben talán csak a nyitányban érezhető ez.) A film mellett ez egy nagyon szürke és sokkal kevésbé emlékezetes képregény. (Akcióban is meglepően szegény) Vaughn nem csak jóbban dolgozta ki Millar itteni ötleteit, de egy csomó olyat is hozzáadott (pl.: finálé színpompás fejrobbantása), amelyekhez foghatót a képregény nem tud mutatni.