A munkák automatizálódása, a gyártási tevékenységek kiszervezése és a környezetbarát innovációk fizikai munkások millióit taszították szegénységbe, a középosztály eltűnése pedig annyira releváns probléma jelenleg, hogy az ebből eredő érzület már választásokat dönt el. Az Én, Daniel Blake ebből a szempontból egy rendkívül aktuális darab lehetne: főhőse egy nyugdíj előtt álló ács, aki szívrohama miatt elveszti munkáját, ugyanakkor ez nem elég ahhoz, hogy leszázalékolják és segélyre legyen jogosult. Azonban ő brit bürokrácia legmélyebb bugyrait sem veszti el életkedvét és önbecsülését, és folyamatosan igyekszik segíteni a hozzá hasonló helyzetbe került rászorulóknak. Természetesen amennyire kortárs probléma ez az európai jóléti államok lebomlása és a középréteget fenyegető lecsúszás tekintetében, annyira untig ismételt motívum a nyomorral való reménytelen küzdelem egy adott közegben.
Azonban az Én, Daniel Blake-ből nem egy ilyen közeget ismerhetünk meg, hanem egy egyedi történetet, amely megmutatja, hogy még egy alapvetően pozitív hozzáállású ember is lejtőre kerülhet, ha a társadalom elvárja tőle az internet ismeretét, valamint a rugalmatlan, irreális szabályok betartását. Ken Loach rendezésében nemcsak az a hangsúlyos, hogy ezt rettentő visszafogott, keserédes, érzelmi hatásvadászattól mentes és mégis szívfacsaró körítésben képes találni, hanem az, hogy egyben mindenfajta kulturális kontextustól mentesen is. Míg mások a nyomort Brazília, Irak vagy Borsod sajátos gettóiból származtatják, itt a nyomor nem lokális, hanem globális problémává tágul, ami egy átlagos város átlagos utcájában látszólag tisztességes körülmények között élő szomszédodat is sújthatja. A film még mintha a szociális ellátórendszer bemutatását is csak jelképesen tennékmeg, a hivatalnokok ugyanis konkrét személyek helyett rendre csak "döntéshozók"-ra hivatkoznak feletteseiket emlegetve.
Ugyanakkor ebből is eredően a forgatókönyv meglehetősen egyoldalú képet mutat, mintha a társadalom alsó rétege alapvetően csupa jóindulatú, összetartó, igyekvő emberből állna, akik csak az embertelen bürokrácia miatt néznek szembe az éhezéssel és az utcára kerüléssel. Káros szenvedély kizárt, a legnegatívabb emberi vonást Daniel szomszédjai szolgáltatják azzal, hogy néha napokig nem viszik le a szemetet, és ebben a filmben láthatjuk a világ legbecsületesebb tolvajlását is - az Én, Daniel Blake nézőpontja tehát finoman szólva is manipulatív. Ugyanakkor az is tény, hogy Loach alapvetően nem kiterjedt szociográfiát alkot, hanem emberi sorsokat jelenít meg, és filmje azért is tűnik ki a tömegből, mert hősei nem küzdenek alvilági elemekkel, erőszakos családtagokkal és a first world guilt alkotások más vonatkozó kliséivel.
Márpedig az éhség, a pénzhiány és gyerekeink elszakadó cipője sokkal kegyetlenebb gonosz tud lenni, mint a minket körülvevő közeg. Összesen csak ennyi különlegesség van az Én, Daniel Blake-ben, azonban ez is éppen elég arra, hogy egy szívfacsaró, közvetlen hangvételű dráma legyen.
8/10
Az Én, Daniel Blake teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
