Brazília filmművészetének két jellegzetes vonása van: a mindent képkockát átható szegénység (elvégre ők teremtették meg a first world guilt műfaját) és a bátor, már-már tabudöntögető politikai kommentárok (ld. Padilha két Elit halálosztók-ját). Nemrégiben pedig két brit úriember úgy döntött, a kettőt egy műben egyesítik, így született meg Richard Curtis tollából és Stephen Daldry rendezésében a Trash.
A first world guilt szabályai szerint tehát hőseink árva gyerekek: Raphael, Gardo és Rato (Rickson Tevez, Eduardo Luis, Gabriel Weinstein) egy nyomornegyed lakói, és a közeli szeméttelepen guberálva küzdenek a napi megélhetésért. Amikor kezükbe akad egy bizonyos José Aurelio (Wagner Moura) tárcája, benne 300 reallal és rengeteg rejtélyes tárggyal, úgy érzik, megfogták az Isten lábát. Csak hogy a tárcában van egy, a helyi maffiózó (és polgármesterjelölt) számára nagyon fontos információ, így a korrupt rendőrök igen hamar a fiúk nyomába erednek. Akik úgy döntenek, ennek ellenére sem adják fel a küzdelmet, és befejezik, amit José Aurelio elkezdett.
A Trash legnagyobb erénye és egyben legüdítőbb vonása, hogy egyáltalán nem egy felnőtteknek szóló két órás sajnáltatás, hanem ténylegesen is egy gyerekről (és valószínűleg leginkább gyerekeknek) szóló kalandfilm. Néhány megdöbbentő képsor időről-időre feltűnik, a helyzet súlyosságát érzékeltetendő, de a forgatókönyv alapvetően pont ugyanolyan naiv, optimista felfogásban íródott, mintha csak egy tipikus nyári matinét látnánk, nem a brazil nyomor legmélyebb bugyrait. Ennek megfelelően nem kell mély gondolatokat, kimunkált karakterábrázolást várni a műtől, a nyomozás pontösszekötögetőse is tűnhet kissé bárgyúnak és erőltetetten körülményesnek, ugyanakkor elegendő gyermeki báj sugárzik át a vászonról ahhoz, hogy ezeket a vonásait ne érezzük bántóan butának.
Ugyanis a Trash nem akarja megteremteni azt a disszonanciát, hogy amíg hősei játékként fogják fel a legnagyobb tragédiákat is, nézőjében forgatja a kést, hogy "látod milyen szar nekik?", hanem velünk is sikeresen hiteti el két órára, hogy nincs az a korrupció, rosszindulat a világban, ami útját tudná állni annak, aki az igazságot keresi. Daldry rutinosan hozta ki a környezetből és amatőr szereplőiből azt a természetességet, ami ehhez szükséges volt, és ami a legtöbb hasonló körülmények közótt játszódó darabból iszonyatosan hiányzik. És még ha nem is a legfantáziadúsabb rendezéssel támogatta ezt meg, a fényképezés kompozíciói valamilyen szinten kompenzálni tudnak ezért a jellegtelenségért.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a Trash bár nem fogja magát beírni a filmtörténelembe, jó eséllyel még csak komolyan sem fogják venni semmilyen fórumon, egy megdöbbentően kellemes és bájos alkotás tud lenni ahhoz képest, amilyen kegyetlen témáról szól. Mindezt úgy, hogy sem rózsaszín ködöt, sem gomolygó füstfelhőket nem rajzol kényszeredetten. Ha más aspektusaiban nem is mondhatók el róla ekkora pozitívumok, ezért az egy tulajdonságáért mindenképpen tiszteletre méltó.
7/10
A Trash teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
