Egy kezdő rendezőnek nincs sok lehetősége, hogy felhívja magára a figyelmet. Manapság a legjobb esélye erre, ha a rendelkezésére álló eszközökkel forgat egy rövidfilmet, és reménykedik, hogy néhány producernek megtetszik a koncepció, és esetleg egész estéssé bővítheti alkotását, onnantól pedig nincs megállás a hírnév felé. Valami ilyesmi utat járt be Neill Blomkamp az Alive in Joburg és a District 9 kapcsán, azonban a hozzá hasonló pozitív példák miatt mindenki hajlamos elfeledkezni arról, hogy attól, hogy valami jól mutat rövidfilmként, nem feltétlenül állja meg a helyét egész estés verzióban. Így járt a kurd származású svéd Karzan Kader is.

Mintha csak egy receptet látnánk magunk előtt arról, hogyan készítsünk könnyfakasztó és szívszorító filmet: vegyünk két gyereket, ha egy mód van rá, legyenek árvák és hajléktalanok, és csak hogy még jobban kiszúrjunk velük, legyenek iraki kurdok 1990-ben. Victor Hugo már itt megnyalná mind a 10 ujját, de a java még csak most jön: a srácok elindulnak Amerikába megkeresni Supermant, hogy ő majd jól megbüntesse a gonosz Száddámot, és csak hogy növeljük a cukiságfaktort, természetesen még egy térképet sem tudnak normálisan használni, és azt gondolják, Amerika egy város, ami a következő hegy mögött kezdődik.

Ha nem lenne elég az elcsépelt alapkoncepció, amely Az élet szép fő motívumát próbálja nyúlni annak minden bája és ötletessége nélkül és hatalmas túlzásokba esve próbál aranyos lenni, innentől kezdve egy olyan road-movie veszi kezdetét, amely mesterkélten naiv "amerikai álom"-üldözésében és hangulatában annyira a kelet-európai filmgyártást idézi, hogy Kurdisztán helyett játszódhatna akár Bulgáriában vagy nálunk is. (Hozzáteszem, lehet, hogy a Coca-Colára való rácsodálkozás a svédeknek kevésbé lerágott csont, mint a magyaroknak). A rendező pedig meg sem próbálkozik, hogy felturbózza két évvel korábbi, fél órás rövidfilmjét (illetve például egy szerelmi szállal igen, de azt is minek), hanem inkább szinte képről-képre forgatja újra azt.

A két főszereplő sem segít a helyzeten, sok esetben borzalmasan hiteltelenek és erőltetettek (mint ahogy nagyjából mindenki más is), egyikük pedig konstans ordítozásával már komolyan az idegeimre ment. A bizonytalan rendezés, a sokszor furcsa párbeszédek, a hol el-, hol feltűnő zene pedig időről-időre ki tudott zökkenteni a hangulatból. Az egyetlen pozitívum, hogy a díszletek, a természetes fényeket remekül használó fényképezés is kiválóra sikeredtek, így legalább ha mást nem is lehetett élvezni, a tájban, és néhol a megfestett életképekben is tudtam gyönyörködni.

Hiába gondolnánk tehát azt, hogy minden, amihez a skandinávok nyúlnak, aranyból van, ez jelen esetben nagyon nem igaz. A legnagyobb probléma pedig abban rejlik, hogy Kader semmivel nem tudta a rendelkezésére álló plusz egy órát kitölteni, így aztán azt tudom javasolni, hogy aki ezek után is látni akarja ezt a produkciót, az inkább nézze meg a 2010-es eredetit, és ne vesztegessen el még egy órát az életéből, mint ahogyan én tettem.

5/10