John Hughes filmje csupa ironikus feszültséggel telített darab: miközben a sztereotípiákat célba vevő esszé szavai keretezik, valójában a legdurvább sztereotípiákat varázsolják vászonra, és egészen a 70. percig kell várni, hogy a filmnek legyen egy őszinte pillanata - pont abban a jelenetben, amikor a legenda szerint a rendező színészei improvizációjára támaszkodott (még ha sok más esethez hasonlóan ezúttal is elég valószerűtlen, hogy ez teljes mértékben így történt.) A Nulladik óra, mint minden egy helyszínen játszódó történet, kénytelen jelentős mértékben a karaktereire támaszkodni, és éppen ezért látványos, hogy ezen a téren vérzik el. Nem arról van szó, hogy Hughes ne írt volna színes figurákat: már a nyitójelenetben, a szülőktől való búcsúzás képeivel hibátlanul mutatja be 5 látványos különböző alakját, akik a középiskolai élet összes archetípusát felvonultatják - csakhogy a 10. és a 95. perc semmit sem árnyal ezen a képen.

Egy karakter nincs, aki a ne az első látásra kialakult előítéleteink szerint viselkedne (újabb irónia, hogy Bender családi háttere akkora klisé, hogy már diáktársai sem akarják elhinni), beleértve az agresszív, ellenséges tanár és a józan paraszti eszével bölcselkedő gondnokot, és Hughes még csak arra sem képes, hogy legalább akkor ezeknek a sablonoknak a mélyére ásson.

"- Is it bad? Real bad? Parents?
- Yeah.
- What did they do to you?
- They ignore me."

Ehhez hasonló mélyenszántó párbeszédekkel és semmitmondó frázisokkal illusztrálják hőseink tinédzserkori szenvedéseiket, amikor a szereplők kivételesen megnyílnak egymás felé. Azonban ahogy fentebb írtam, ez a ritkábbik eset, napjukat és a film másfél óráját jórészt egymás folyamatos inzultálásával töltik, mégis már közben is ezt barátságként, sőt, végül egyes esetekben szerelemként aposztrofálják és viszik tovább. (Újabb irónia, hogy egymás alázásához viszont kifejezetten ötletes és emlékezetes szövegeket alkotott Hughes.)

Hughes forgatókönyvének tehát láthatóan volt iránya, azonban jeleneteit már képtelen ennek alárendelni, ahogy a szereplők, úgy a történet is statikusan tengődik, amikor pedig történetesen előre is mozdulna valamit, jellemzően egy olyan fordulattal tromfol erre, amely a kiindulópontba repíti vissza az addig felépített kapcsolatokat. Hiába értik meg egymást szereplőink egy-egy pillanatra és gyakorolnak egymás felé gesztusokat, néhány perc múlva már újra sztereotípiáiknak megfelelően szájkaratéznak.

Számomra tehát a Nulladik óra távolról sem olyan generációs, hangulatteremtő darab, mint Linklater Dazed and Confused-ja (vagy annak aktuális parafrázisa, az Everybody Wants Some!!), és valószínűleg nem azért, mert nem voltam amerikai középiskolás a 80-as években, hanem mert az általa ábrázolt középiskolai hangulathoz hasonlót egyedül mozgóképen láttam még csak. Sztereotípiákkal pedig eleve nehéz legyőzni a sztereotípiákat, nem csodálom, hogy Hughes-nak sem sikerült.

5,5/10

(danialves)

----------------------

Mikor először futottam bele a Nulladik órába, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni. Nem vagyok annyira oda a 80-as évekért, és mivel a 90-es évek elején születtem, a korszakot övező nosztalgiafaktort sem érthetem. Azért azt aláírom, hogy már akkor is születtek figyelemreméltó alkotások, azóta pedig készültek jobbféle korszak előtt tisztelgő darabok is (pl. Ready Player One könyv, Stranger Things sorozat). A filmre is egy utalás miatt találtam rá, hiszen a(z amúgy nagyon jóféle) Community sorozatban az egyik szereplő többször megemlíti.

Danialves gondolatait átfutva rájöttem, hogy igazat kell ugyan adnom neki, de én a sztereotípiákat nem feltétlenül tartom rossznak. Vagy csak megtanultam velük együtt élni? Ha visszagondolok a középiskolára, főleg a beskatulyázás jut eszembe róla; igen hamar én lettem a folyton olvasós fura lány, aki nem jár a jégdiscóba (valamiért az volt akkor a menő, én meg nem láttam értelmét, hogy a bénázásomban felnyaljam a jeget minden péntek este). Hughes 5 fiatalja hozzám hasonlóan pár mondatban összefoglalható, és világos, hogy mit várunk el tőlük. De ők már egy olyan generációt képviselnek, akik egy letűnt kor gyermekei, egyszerre ismerősek és ismeretlenek. A 21 jump street-ben van egy jelenet, amiben Jonah Hill karaktere rájön, hogy anno a középiskolában ő volt a tipikus lúzer, Channing Tatum meg a menő arc és ha pár évvel később születik, akkor már fordítva lett volna. Érdekes ezen gondolat mentén haladni. A film központi témája a sztereotipizálás, a klikkesedés, az azokon átjárás. Tetszett, ahogy fokozatosan megnyíltak egymás előtt a karakterek és rájöttek, hogy ugyanazon gondolatok foglalkoztatják őket, amelyek azért most is aktuálisak. Számomra emiatt az az üzenet, hogy lehet, hogy a világ beskatulyáz, de végső soron a te gondolataid és döntéseid számítanak.

Danialves nem lány, szóval bizonyára nem hatotta meg különösebben a punk és a hercegnő összejövése, de az én romantikus kis lelkem konkrétan olvadozik miatta (az atlétáért és a különcért meg végképp). Külön átgondolva a karaktereket, mindenki között elég jó interakciók vannak a film során. Nagy történésekről nem is nagyon lehet beszélni, egy egy helyszínen játszódó film, amiben 5 fiatal üti el az időt és jobb híján egymáshoz szólnak, érdekes helyzeteket teremtve. A film ritmusa sokadik nézésre is el tud kapni, a vicces és elgondolkodtató jelenetek váltakozása, a táncolás vagy a végső nagy beszélgetés - szeretek arra gondolni, hogy ez a szombati büntetésben levés megváltoztatta őket és barátok lettek. Hogy nem csak egy szombatra lettek a Breakfast Club.

Szerintem teljesen megérdemelten van kultuszfilm státusza, főleg ha azt nézem, hogy az én generációmnak a Bajos csajok meg társaik jutottak.

9/10

(tonks)

A Nulladik óra teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán