A slasher horroroknak, a kaszabolós filmeknek kiépített szabályrendszere van, szinte az összes ugyanarra a dramaturgiára épül. Ezen (al)műfaji sajátosságról emlékeztem meg két részes cikkemben. A slasher mozik legtöbbször arra a sémára készülnek, hogy van egy vagy több gyilkos, aki(k) egy csapatnyi tinédzser életére tör(nek). A játékidő alatt folyamatosan csappan meg a fiatalok csoportjának a létszáma, hogy aztán a fináléban egy kiválasztott final girl (időlegesen) lenyomja az életére törő rémet, rémeket. Az emberölő a legtöbb esetben nem használ lőfegyvert, a történéseket pedig egy múltbéli tragikus esemény indítja be. Hevenyészett összefoglalóm végén azért annyit megjegyeznék, hogy természetesen nem minden slasher tartja be az összes szabályt, illetve vannak a bevett mintáktól elütő, különlegesebb darabok is. Sőt olyanok is, amik tartogatnak egy fontos csavart is, amely megváltoztatja az egész film értelmezését, esetleg sokkolja a nézőt. A közelmúltban több olyan darab is volt, amely tekert egyet a jól bejáratott kliséken, sokszor a nevetség tárgyává téve ezeket a műveket. Wes Craven a Scream-szériával már önreflexív elemekkel tömte tele a bejáratott formulát. A Cabin in the Woods szinte már a feje tetejére állította az egész irányzatot. A The Final Girls mozi a moziban megoldással élt, s egyértelműen a komédiára helyezte a hangsúlyt. Jelen cikk alanya, a Tucker and Dale vs Evil is kiforgatja a slasher berögződött szabályait: félreértések egész sorozata teszi pokollá két jószívű hillbilly vakációját. Horrorvígjáték ez a jobbik fajtából, apró szépséghibákkal.
A rém, aki vérengzésbe kezd, sokféle lehet ezekben a filmekben. Van néma, lassan mozgó, nagy monstrum (Jason Voorhees), van szószátyár, égett arcú, bohóc-szerű figura (Freddy Krueger), van gazdag, nagyképű gyerek, akinek múltjából csúnya dolgok kerülnek elő, s rá kell döbbennie a nézőnek, hogy igazi őrült. Több másik példa mellett pedig ott vannak még azok a slasherek, amik a vidéki, tanulatlan embereket állítják be mániákus gyilkosoknak. Van, hogy magyarázatot kapunk arra, miért kattantak a 'civilizációtól" távol élő vidékiek (pl. atomrobbantás következtében eldeformálódtak testileg, lelkileg) és van, hogy csak simán rossz szemmel néznek a városi jövevényekre a helyiek. A Tucker and Dale vs Evil alapötletét az adja, hogy a készítők ezeket az általában rossz színben feltüntetett embereket teszi meg főhősnek. A két srác ugyanis akármennyire félőrültnek néz ki, aranyból van a szívük. Ezt azonban nem tudja az erdőbe látogató fiatalokból álló csoport, akik előítéleteik és a balszerencsés véletlenek összejátszása miatt úgy gondolják, hogy a baseball sapkás duó az ő meggyilkolásukra esküdött fel. Ebből pedig az következik, hogy Tucker és Dale nem értik, hogy a tinédzserek miért követnek el öngyilkosságokat (mert ebben a filmben valahogy mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy a tizenévesek rövid úton véletlenül hat láb mélyre küldik magukat), utóbbiak pedig szentül hiszik azt, amit már leírtam, hogy Tuckerék vérszomja sorozatgyilkosok. 
A félreértések szériája egy kifejezetten erős hatvan percben manifesztálódik. Ez az óra igazán kacagtató élmény mindazoknak, akik ismerik a slasher szabályokat, és tulajdonképpen azoknak is, akiknek csak felületes ismereteik vannak a témában. A véres snitteket korántsem kerülő forgatókönyv minden jelenetben eljátszik a nézőpontok kérdésével. Ami Dale és barátja szemszögéből sima hétköznapi tevékenység (például egy kerti árnyékszék alapjának megásása), az a fiatalok szempontjából egy sír létrehozásának tűnik. Ilyen helyzetekkel, szituációkkal játszik el a szkript, kiválóan. A bajok akkor kezdődnek, amikor tisztázódnak a karakterek közti viszonyok, s kiderül az igazság: bár egy kisebb fordulatot az utolsó percekben is tartalmaz a film, a finálé már nem a slasherek paródiája, hanem simán csak egy átlagos kaszabolós horror végső felvonása. Itt már elfogytak az ötletek, a klisék kifigurázása helyett leginkább csak a csupasz közhelyeket kapjuk még. Néhány poén azért itt is el van szórva, de ezek már a szimpatikus főszereplő páros karakteréből következnek és elsősorban nem az írói leleményesség eredményei.
A Tucker and Dale vs Evil ettől eltekintve ügyes, okos film és a szórakoztatási faktora is kellően magas. Bár sem a rendezés, sem a fényképezés nem lépi át az átlagos szintet, a lezárásig kifejezetten erős forgatókönyv szinte mindig megmenti ezt a mozit. A színészek a főszereplőket leszámítva vagy borzalmasak, vagy csak szimplán semmilyenek. Igaz ez még akkor is, ha a film jellegéből adódóan erősen eltúlzott jellemvonásokkal megáldott figurákat jelenítenek meg, s feladatuk csak a felszínes, bohém komédiázás. Persze a slasher vonulat soha nem követelte meg a magas szintű alakításokat, úgyhogy ebben következetesen idomult az elődökhöz a két hillbilly kalandja. A szinte kötelező szexjelenet és mellvillantás viszont elmarad: hiába, ez már nem a nyolcvanas évek egy kiemelkedő darabja. A Tucker and Dale vs Evil igazi 21. századi film. Építkezik az elődökből, tele van önreflexióval, utalásokkal, s úgy nosztalgiázik egy szebb éveket is megélt irányzat előtt, hogy közben jól körbe is röhögi. Nem tudom, hogy jól van-e ez így, de működik, és ez a lényeg.
8/10
