A világ legbrillánsabb elméjét csak egyetlen dolog győzheti le: az idő. A világ legzseniálisabb magánnyomozóját úgy akarjuk látni, ahogyan szeretjük: testi és szellemi ereje teljében, amint a leglehetetlenebb eseteket is játszi könnyedséggel oldja meg, oldalán elválasztathataln barátjával, dr. Watson-nal. Ki akar belegondolni abba, hogy ő is csak egy ember, elszállnak felette az évek, itthagyja őt mindenki, aki kedves volt neki, egyedül marad a világban, megöregszik a teste, és ami mindennél fájdalmasabb: hanyatlani kezd kristálytiszta logikája, már csak árnyéka régi önmagának. Mitch Cullin vette magának a bátorságot, és megmutatta nekünk a 93 éves Sherlock Holmes-t, aki azonban csak ürügy volt a számára, hogy bemutassa, milyen az elmúlás, hogyan nyugszik el a legkiválóbb elme is, hogyan lehet emberhez méltóan befejezni egy ragyogó pályát. Csak Doyle-nak volt joga megölni Holmest, Cullin - nak szerencséje volt annyi esze, hogy ne akarjon a klasszikus novellák örökébe lépni, ellenben egy nagyon különleges műfajú melankólius alkotással örvendeztetett meg bennünket, amelyben nincs akció, nyomozás sem túl sok, viszont meg tudta mutatni Sherlock Holmes emberi arcát. Érdemes adni egy esélyt ennek a könyvnek.

1947-ben járunk, Sherlock Holmes már 93 éves, és visszavonultan vidéken, ahol csak házvezetőnőjével és annak kisfiával osztja meg magányát. Egyetlen szenvedélye maradt, a méhészet, amely iránt a kis Roger is élénk érdeklődést mutat, így sok időt töltenek együtt, és az idős ember lassan, de biztosan megkedveli a gyereket. Azonban egy szörnyű tragédia véget vet az idillnek, és az egyre foszlóbb emlékekkel rendelkező nyomozónak meg kell oldania ezt a szomorú ügyet...

Aki nálam nagyobb Sherlock Holmes - fan, az lop, csal és hazudik, gyerekkorom óta hatalmas rajongója vagyok a zseniális nyomozónak, éppen ezért sokáig nem éreztem ingerenciát magamban arra, hogy betegnek és elesettnek lássam a kedvenc karakteremet. Azonban győzött a kíváncsiság, és miután megbeszéltem magammal, hogy ennek a regénynek az égvilágon semmi köze sincs Doyle világához, belevágtam a történetbe. Először majdnem falhoz vágtam, annyira kiábrándító volt az idős Holmes, de aztán nagy nehezen erőt vettem magamon, és folytattam az olvasást, amit nagyon jól tettem, mert elég gyorsan magával ragadott az egyedi hangulata, amely merőben más, mint a klasszikus novelláké, pont azért, mert teljesen ellentétes az abban bemutatott Holmes-képpel. Egy idős úriemberről van szó, aki megtalálta a maga békéjét, amelyet azonban felkavar a tragikus haláleset, szembe kell néznie nagyon sok olyan dologgal, amelyet eddig halogatott, azonban mégis szükségesek ahhoz, hogy végső számvetést végezzen saját magával.

Több idősíkon játszódik a történet, 1947-ben a vidéki Angliában, egy közelmúltbéli japán úton, illetve egy sok évtizeddel ezelőtti nyomozás emlékeivel is megismerkedhetünk. Kezdetben kicsit zavarosnak tűnnek az egymás után feltűnő emlékképek, amelyek éppen olyan rapszodikusan váltják egymást, mint egy idős ember gondolatai, azonban lassan, de biztosan kitisztulnak az összefüggések, és a végén természetesen minden puzzle a helyére kerül a nagy nyomozó utolsó ügyében. A megoldás azonban ezúttal nem lenyűgöző elméjének köszönhető elsősorban, hanem a csendes elfogadásnak, a könyv végére bennünk is elülnek az érzelmi viharok, és megértjük, az élet természetes része az elmúlás, még Sherlock Holmes is megöregszik, mint mindenki más. Cullin nagyon szépen vezet végig bennünket ezen a folyamaton, minden dicséret megérdemel a fordító, Széky János, aki ízlésesen és mértéktartóan magyarította a könyvet, a történet gördülékeny, a karakterek jól felépítettek. Az író lehántott minden legendás vonást a zseniális detektívről, ami maradt az az ember, aki soha nem értette, mi ez a nagy felhajtás körülötte, az ő élete a munkája volt, és minden különcége ellenére igenis mély érzelmei voltak, csak nem igazán tudta kimutatni őket.

Doyle brilliáns írástechnikája hiányzik a könyvből, Cullin azonban mégsem véletlenül került a bestseller listák élére ezzel az alkotással, amelyből film is készült Ian McKellen főszereplésével. Éppen abban rejlik az ereje, hogy egy teljesen új kontextusba helyezi a mindenki által ismert figurát, meg tudja lepni az olvasót, hiszen pontosan az ellenkezőjét kapja Holmes-ról, mint amit eddig tudott róla. Valójában egy lélelktani regényről van szó, amelyben azt a hétköznapi arcát ismerhetjük meg minden idők legjobb magándetektívjének, amelyről eddig nem tudtunk semmit. Ügyes írói húzás, hogy egy ilyen ismert alakot használ fel arra, hogy az elmúlásról szép és rút arcáról meséljen nekünk, azonban tehetség és stílusérzék nélkül ez a kísérlet biztosan hatalmas kurdarccal végződött volna. Nem lesz ebből a könyvből soha olyan klasszikus, mint a Doyle novellákból, azonban egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, annyira szép utazást tehetünk benne az emberi lélek kacskaringós útján, és olyan emberinek láthatjuk benne kedvenc nyomozónkat, mint korábban sohasem.

35 év alatt nem ajánlanám ezt a könyvet senkinek, és elvakult fanoknak sem, mert nyilván meg akarják őrizni az illúziójukat kedvencükről, azonban az semmiképpen sem hagyja ki az életéből, aki már érett fejjel el tud gondolkodni az elmúláson, és azon, hogy hogyan lehet méltósággal is megöregedni. Az első ifjúság érzelmi viharai teljes mértékben hiányoznak ebből az alkotásból, a középkor őszies szépsége is távol jár már, a szépkor telén járunk. A tempó ennek megfelelően lassúdad, csendesen hömpölyögnek az események, sokszor kereseni kell már az emléktöredékeket, sokszor lecsukódik a szem, pihen az elme.

Szívhez szóló és szeretetre méltó alkotásról van szó, amelyhez nem kevés türelem és megértés szükségeltetik, amelytől ha nem is kaphatunk életre szóló élményeket, mégis sok mindent megtudunk saját magunkról, az élethez, a halálhoz, az elmúláshoz való viszonyunkról, arról, hogy hol tartunk ezek elfogadásában a saját kis életünkben. Sherlock Holmes utolsó nyomozása nem olyan látványos, mint a korábbiak, de sokkal mélyebb régiókba vezet, mint Doyle írásai.

8/10