Mindannyian gondolunk néha arra, hogy mi vár ránk a halál után. Létezik túlvilág, vagy reinkarnálódunk egy másik testben? Esetleg nincs odaát semmi? Érdekes, hogy a halálközeli állapotba kerülő személyek sokszor igen hasonló élményekről számoltak be a "visszatérésük" után, mégpedig nemtől, vallástól vagy egyéb hovatartozástól függetlenül. Joel Schumacher több mint negyed évszázada küldte a mozikba az Egyenesen át című filmjét, amelyben arra tett kísérletet, hogy átfogó módon, részben fikciós, részben tudományos, részben pedig vallási alapon - a horror, thriller, sci-fi és a dráma eszköztárát aktívan felhasználva - vizsgálja meg az életet a haláltól elválasztó határvonalat.
A történet szerint néhány fiatal orvostanhallgató Nelson Wright (Kiefer Sutherland) vezetésével veszélyes projektbe kezd. A halálközeli élmények kutatására azt a módszert választják, hogy egyikük szívét leállítják, utána pedig visszahozzák az életbe, majd a tapasztalatokat dokumentálják. A kíváncsiságuk és a merészségük olyan erős, hogy szép sorjában mindannyian alávetik magukat a mesterségesen előidézett halál procedúrájának. Azonban csakhamar mindannyian különös élményeket kezdenek megtapasztalni, és rá kell jönniük, hogy valamit magukkal hoztak odaátról...
Fiatal és tehetséges színészek, novellisztikus szerkezet, hideglelős atmoszféra, összeszedett mondanivaló, és példás produkciós kiegyensúlyozottság - ezek a film legfőbb érdemei, melyek miatt még ilyen hosszú idő távlatából is időtálló és hatásos a produkció. Vegyük sorra ezeket az elemeket külön-külön!
Mai szemmel nézve igazi sztárparádét láthatunk a filmben, bár a megjelenés idején még jobbára csak a pályájuk kezdetén járó, ígéretes színészekről beszélhettünk. Kiefer Sutherland mellett Julia Roberts-t, Kevin Bacont, William Baldwint, és Oliver Plattet üdvözölhetjük a főbb szerepekben. Mindannyian orvosjelölteket alakítanak, de természetesen teljesen eltérő jellemvonásokkal és motivációkkal rendelkező karaktereket jelenítenek meg, általánosságban véve jó alakításokat nyújtva. Nelson (Sutherland) titkolódzó, érzelmileg sérült, és a tudásvágyat a józan ész elé helyező figura; Rachel (Roberts) visszahúzódó, de okos nő, aki nem akarja, hogy a külseje alapján ítéljék meg; David (Bacon) lobbanékony, de tiszta szívű és mély érzésű fickó, Joe (Baldwin) egy nagyképű, sekélyes nőcsábász; Randy (Platt) pedig a szabálykövető, legjózanabbul gondolkodó, legkevésbé merész szereplő a csapatban.
Lényegében minden főbb szereplő kap egy külön történetszálat, ami miatt valamelyest novellisztikus szerkezetet nyer a film. Mindegyik orvostanhallgató egy kicsit más halálközeli élményt tapasztal meg, és ebből kifolyólag más jellegű problémával kell megküzdenie, mint a társainak. Nelsont például egy kifejezetten horrorisztikus, már-már a Cronenberg-féle Porontyok-filmbe illő démoni kisgyerek kezdi el zaklatni a halálközeli élmény megtapasztalása után. A készítők igyekeztek nagyjából azonos súlyú történeteket adni az egyes szereplők számára, és ez egy kivétellel, a vicces mellékszereplővé degradálódó Randy kivételével sikerült is.
Az egyes karakterek pokoljárása kapcsán ki kell emelnem, hogy minden esetben nagyon hangulatosan és nagyszerű vizualitással sikerült vászonra álmodni ezeket az epizódokat. Elég csak arra pillanatra gondolni, amikor Nelsont első esetben "kísérti meg a túlvilág": a tipikus '80-as évek hangulatú, sápadt kék fényben úszó, démonszerű alakokkkal telegraffitizett utcácskában felbukkanó árnyék, majd a hozzátartozó, kúszva közeledő, sérült kutya képe egyszerre zavarbaejtő, megmagyarázhatatlan és nyugtalanító. Ez a jelenet kiválóan példázza, hogy Joel Schumacher 1990-ben (a rossz emlékű Batman Forever és a még gyalázatosabb Batman & Robin előtt 5 illetve 7 évvel) úgy tudott rendkívül hangulatos horrorjeleneteket rendezni, hogy közben explicit erőszakot jóformán nem is jelenített meg. Nála a rettenet a fényekben, árnyékokban, lázálomszerű pillanatokban, rémült tekintetekben jelent meg, és annak ellenére eredményezett hideglelős atmoszférát, hogy nem kifejezetten horrorfilmről beszélünk.
Az Egyenesen át legnagyobb fegyverténye azonban mégsem a borzongató hangulata, hanem az izgalmas kérdésfeltevése (Mi van a halálon túl?), és az erre adott kétértelmű válaszadása. A film kétkulacsos játékot űz a nézővel, és ezt nagyon elegánsan teszi. A halálból visszatérők által megtapasztalt élmény az ateista/tudományos megközelítésű válasz szerint lehet az emberi tudatalattiban megbúvó trauma vagy bűntudat kivetülése. Abszolút nem légből kapott feltételezés, hogy halálunk után az agyunk, amely még rövid ideig működőképes marad, elveszíti a kontrollt, és előtérbe kerülnek benne az elfojtott érzelmeink és félelmeink. A vallásos megközelítés szerint viszont a halálközeli élmény lehet egy bepillantás a purgatóriumba is, abba az állapotba, ahol a lélek megbánhatja bűneit, és megtisztulhat a túlvilági útja előtt. Szintén a vallásos felhanghoz kapcsolódhat az az értelmezés, hogy a szereplőkre váró megpróbáltatások olyan büntetések, melyeket maguk az isten bocsátott rájuk amiatt, hogy átléptek egy tiltott határvonalat, bemerészkedtek egy olyan területre, ahova nem lett volna szabad. Furcsa fricska, hogy ez utóbbi értelmezést pont a Kevin Bacon által alakított, hangsúlyosan ateista karakter erősíti meg a finálébeli kifakadásával - és lám, amikor tanúbizonságot tesz frissen szerzett, cinikus hitéről, rögtön fel is csillan a szereplők reménytelen helyzetében valamiféle reménysugár...
Isten és a hit egyébként a film szinte minden második jelenetében ott van: az orvosi kísérletnek helyet adó elhagyatott épületben szentképek és angyalszobrok "felügyelik" az eseményeket; a kamera minden tiltott újraélesztés során alulról veszi az orvosjelölteket, felnagyítva őket, kihangsúlyozva ezzel azt, hogy éppen "isten játszanak"; és a film záróképe is egy mindent tudó, szigorú de igazságos, megbocsátó isten létét bizonyítja.
Végezetül nem tudok szó nélkül elmenni amellet, hogy produkciós szempontból milyen kiegyensúlyozott a film. A történethez képest hihetetlenül látványos képi világ, James Newton Howard egyházi áthallásokat tökéletesen megjelenítő zenéje, a fiatal színészek energikus játéka és a bravúros, a különböző filmes műfajokat játszi könnyedséggel egybekovácsoló forgatókönyv olyan erős szintézist képez, ami még ma is hibátlan élményt nyújt.
Én két ponton tudnék kötözködni a filmmel, mégpedig az orvosjelöltek zavaróan szakmaiatlan hozzáállása, és a tanmeseszerű finálé kapcsán. Jómagam a végjáték során behoztam volna a képletbe az agykárosodás témakörét is, amivel azért lehetett volna árnyalni a lezárás didaktikusságát... de ezek talán nem olyan hatalmas hibák, 9 pontot még így is bőven megér nálam ez a film.
9/10
A film teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán
