Kell egy csapat. Mert anélkül nincs foci. És nekünk annyi év után végre van csapatunk! Nőiesen bevallom, alapjáraton tökéletesen hidegen hagy a "lányfoci" (egykori játékos sógorom miatt nálunk az amerikai futball minősül igazi focinak), véletlennek gondoltam, hogy kint vagyunk az Eb-n, nem is néztem az osztrák-magyart. Aztán az első gólnál leültem a tévé elé, és a fiúk egyetlen félidő alatt visszaadták a hitemet a magyar fociban. Extázisban szurkoltam végig a csoportmeccseket, a portugálok elleni mérkőzésen nem voltam magamnál, amikor pedig csoportelsők lettünk, majdnem megittam életem első alkoholtartalmú italát. A belgák elleni meccs után sem bánkódtam, folytak a könnyeim, és percekig csak azt tudtam hajtogatni, hogy "szép volt fiúk, köszönjük!". Felejthetetlen pillanatokat szereztek nekünk a focistáink, nem csak a pályán tettek csodát, hanem a lelátókon, és mindenütt, ahol hihetetelen embertömeg szurkolt nekik. Mert oroszlánként küzdöttek, és kiválóan működtek csapatként. Még azt a playboy Dzsudzsákot is megszerettem, igazi csapatkapitányként viselkedett, az edzőről pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Lassan csillapodik a fociláz, bár az Eb még tart, de már nem érdekel, mert nem játszunk, csak háttérzajnak mennek a meccsek. De volt néhány olyan napunk, amikor nagyon jó volt magyarnak lenni, együtt dobogott a szívünk a játékosokkal, végre átérezhettük, miért is mesélnek nekünk szüleink és nagyszüleink máig könnyes szemmel a régi nagy focimeccsekről. Nekem pedig megjött a kedvem egy mára már legendássá vált filmhez, amelyet eddig éppen a témája miatt hagytam ki az életemből. Ennél jobb lélektani időpont nem létezik szerintem arra, hogy megértsük, miért is volt olyan fontos Minarik Edének a Csabagyöngye. Mert az volt A CSAPAT, amiért érdemes élni. Sándor Pál filmjén nem fogott az idő, az a jelenet pedig, amikor Garas Dezső a magyar Himnusz zenéjére felemelkedik a földről, maga a tökély. Kötelező darab!
Budapest, 1924. Minarik Ede (Garas Dezső) mosodás, akit igazából egyetlen dolog éltet: felhozni az első osztályba futballcsapatát, a Csabagyöngyét. Az egykori válogatott játékos él-hal a fociért, kiválóan tudja motíválni a játékosait, azonban nincs pénze, ezért napról napra küzdenie kell azért, hogy a csapat fennmaradjon. Azonban hiába a hit és szív, eljön a pillanat, amikor rá kell jönnie, hogy ő ezen a pályán nem tud labdába rúgni...
Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Puskás Ferenc legendás mondatát látjuk beigazolódni a képsorokon, Hiába küzd oroszlánként Minarik a csapatért, egymaga kevés ahhoz, hogy szembeszálljon a dúsgazdag háttéremberekkel, akik üzletnek tekintik a sportot, szemben a mosodással, aki naivan hisz abban, hogy pusztán szív és hit kell ahhoz, hogy összeálljon egy igazi csapat. Ő a Csabagyöngye szíve-lelke, nélküle semmit sem ér az egész hóbelevanc, de végül belefárad abba, hogy képtelen sikert elérni, ezért egyetlen vágya már csak egy emberes méretű zsíros kenyér elfogyasztása. Nem túlságosan szívderítő a mondanivaló, a humor segítségével azonban sikerül feloldani a drámát, nemcsak a foci szerelmeseit érinti meg ez a film, hanem mindenkit, aki egyszer is drukkolt már igaz szívből egy tétmeccsen.
Ne számítsunk könnyen emészthető alkotásra, Sándor Pál inkább elgondolkodtat, mint szórakoztat, mégis felejthetetlen jelenetek sorát láthatjuk a filmben. Nem kell érteni a focihoz ahhoz, hogy megértsük, mennyire fontos az, hogy legyen valaki, aki hisz a játékosokban, aki elhiteti velük, csak a meccsért érdemes élni, és kihozza belőlük a legjobbat, vállal minden nehézséget, hogy megpróbálja biztosítani az alapvető anyagiakat a csapat működéséhez. Abban a percben, hogy ő feladja, a Csabagyönye megszűnik létezni, nélküle nem ér semmit az egész. A mosodás egy igazi lúzer, akit azonban mégis mindenki tisztel, hiába tudják, hogy nincs esélye, mert ő legalább tiszta szívvel hisz abban, amit tesz. Habár a történet a 20. század elején játszódik, a helyzet igazából mára sem változott, a foci elsősorban üzlet, de a szív nélkül mit sem ér, ha nincs csapat, nem jönnek az eredmények. Lásd az eb-n történteket.
Egy ember nem tud csodát tenni, de ő maga a csoda, amely működteti a csapatot, Minarik Ede "csak" egy mosodás, aki él-hal a fociért, egy hétköznapi hős, aki belefárad a nehézségekbe. Nem hibátlan a film, inkább hangulatos, mint dramaturgiai remekmű, mégis felejthetetlen az összhatás. A sok különálló jelenet összeáll egy egységes egésszé, mégis inkább kedvenc jelenetek maradnak meg a filmből. Nálam minden visz az, amikor Ede összeszedi a csapatot, és kimennek a pályára. Ebben benne van minden, amiért szeretik az emberek a focit. Érdekes a film szerkezete, a némafilmekre hajaz, kevés szóval mond sokat, mégsem unalmas a történet, sőt, éppen azzal tud ránk hatni igazán, hogy a remekül megszerkesztett jelenetek (az a kapura kirakott pisztoly!) önmagukban is működnek, nem kell külön értelmezni őket.
Garas Dezső nélkül ez a film semmit sem ért volna, chaplini mélységeket tudott adni Minarik Ede alakjának. A mellékszerepekben is kiváló színészeket láthatunk, Major Tamás, Kern András, Temessy Hédi és Márkus László kiemelkedik a többiek közül, Esztergályos Cecília kellően femme fatale volt.
Sándor Pál filmje kultikus magasságokba emelkedett, méltán, hiszen remek alkotásról van szó, azonban a groteszk humora miatt kell egy kis ráhangolódás. Minarik Ede nem egy csodacsatár, mégis befocizta magát a szívünk közepébe, annyira szerethető figura, Garas Dezső pedig simán zseniálisan játssza el nekünk. Mándy Iván A pálya szélén című novellájából készült ez a remek film, amelyet kár lenne kihagyni az életünkből.
8/10
A régi idők focija teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
