Pár hónappal ezelőtt Nick Cutter Mélység című, magyar nyelven tavaly megjelent kötetét egy ütős horrorkötetnek kiáltottam ki, ami azért távol áll egy igazi remekműtől. Jelentem, hogy Nick Cutter magyarul frissen kijött, A falka című borzongató műve egy lépéssel még közelebb esik a "zseniális" kategóriához. Az eredetileg 2014-ben (tehát még a Mélység előtt) megjelent kötet szintén biohorror jellegű, szintén nem teljesen eredeti, viszont talán kevésbé hatásvadász, és összességében szimpatikusabb horrorregény képét mutatja, mint a mélytengeri pokoljárás. Meglátásom szerint A Falka megérdemelten nyerte el a neves James Herbert-díjat, amelyet Josh Malerman szintén nagyszerű Madarak a dobozbanja elől happolt el.

A történet egy kis csapatnyi fiatal cserkészről szól, és a vezetőjükről, akit Tim Riggsnek hívnak. Tim minden évben elvonul táborozni és túlélési ismereteket elsajátítani a cserkészeivel (a "Falkával") a világtól távol eső Falstaff-szigetre. Idén azonban a három napos cserkésztúra nem várt fordulatt vesz, az éj leple alatt ugyanis feltűnik egy ijesztően sovány, és rettenetesen éhes alak a sziget partjainál, aki veszedelmes kórokozót hordoz magában...

Míg a Mélység kapcsán H. P. Lovecraft és Clive Barker hatását emlegetten, addig A Falka esetében egyértelműen Stephen King jelenthette a fő inspirációt Cutter számára. A szerző maga is bevallja a könyv legvégén található köszönetnyilvánításában, hogy regénye szerkesztésekor kölcsönvette King klasszikus Carrie című kötetének szerkezetetét. A magyar kiadás hátlapján a 28 nappal későbbet és A Legyek Urát emlegetik referenciaként, de én mellé tenném ezeknek az Azt, és a Sorvadj el!-t is Kingtől. Jótól lopni persze nem szégyen, főleg, ha az embernek vannak saját gondolatai is. Szerencsére Nick Cutter több egy egyszerű epigonnál, vannak önálló ötletei is.

Ilyen például az iszonyatos éhség-kór okozója. Spoilerveszély miatt nem árulhatom el, hogy pontosan milyen "betegséget" hordoz a szigeten felbukkanó bélpoklos alak, de annyit elmondhatok, hogy nem egy sablon zombi-kórról van szó, és hogy egy, a való világban is létező horrorisztikus entitás abszolút profi kiaknázása történik ebben a kötetben. Hogyhogy ez az ötlet még senkinek nem jutott eszébe?!

Persze egy jó alapötlet még édeskevés lenne, ha nem kerülne egy koherens történet keretében megfelelően kibontásra, és a sztorit nem laknák be érdekesre írt szereplők. Jelen regény esetében maga a cselekmény végig megmarad egy minimalista szinten, és inkább az alaposan kitalált, egy szigetre összezárt karakterek interakcióiból áll össze a történet. Ami információ még pluszban szükséges az események teljes megértéséhez, azt a fejezetek közé Carrie-módra beszúrt, hangulatkeltőként is tökéletesen funkcionáló újságcikkek, interjúk, rendőrségi jegyzőkönyv-részletek, stb. szállítják.

A kötet legfontosabb szereplői a kiscserkészek, akiket sikerült egyől egyig úgy megálmodni, hogy egyszerre legyenek életszerű, tipikus gyerekek, de ezen belül azért egyediek is. Az "alfahím" Kent, a lobbanékony Ephraim, a megfontolt Max, a duci stréber Newton, valamint a felettébb furcsa és nyugtalanító Shelley egyaránt jól eltalált figurák lettek, és a karaktereik alapos bemutatása is példásan történik. Mindegyik szereplőnek magvan a maga szerepe a történetben, senkinek nem sikkad el a személye, mindannyiukat ugyanolyan fontosnak érezhetjük, és ami talán a legfontosabb: mindegyiküknek megvan a logikus motivációja arra, amit éppen a szigeten cselekszik.

A szereplők, az alapötlet, a történet tehát rendben, de mi van magával a horror-faktorral? Elkezdi-e rágni a körmét az olvasó az izgalomtól, néha végigfut-e a hátán a hideg, és vajon a titokzatos éhség-kór elég gusztustalan és félelmetes-e ahhoz, hogy maradandó benyomást hagyjon maga után? Mindhárom kérdésre igen a válasz. A kötet sodró lendületű, masszívan adagolja a borzalmakat, de a Mélységgel ellentétben az író nem viszi el hiteltelen túlzásba a rémségeket. A vérgőzős-béltocsogós testhorror jelenetek nagy dózisokban, naturalisztikus részletességgel jönnek, de épp megfelelően ahhoz, hogy az olvasói undor és az iszonyat ne forduljon át fásultságba. Fontos kiemelni, hogy Cutter itt jóval átgondoltabban és kiegyensúlyozottabban ír.  Jó példa erre, hogy bár A falka szövegében is szeret környezeti zajokat-hangokat kifejező szavakat szerepeltetni, azért itt még nincs annyira idegesítően túlpörgetve ez az írói eszköz, mint a Mélység esetében.

A horror oldal tehát szintén rendben van, és a stílus is gördülékeny, a kötet pedig kiválóan olvastatja magát. Szintén jó pont, hogy bár a felszínen egy igazi ponyvahorror történetet kapunk (többek között abszolút klisé őrült tudóssal a háttérben), a cserkészgyerekek alakjain keresztül Cutter el is gondolkodtat bennünket a felnőtté válásról, a csoportok dinamikájáról és az élet kegyetlen farkastörvényeiről.

A mű talán legerősebb részlete egyébként nem is az éhség-kórhoz kapcsolódik, hanem a hagyományos éhséghez, ami két gyermeket egy nagyméretű teknős levadászására sarkall. Ez az epizód olyan találóan és fájdalmasan világít rá az életben maradás kíméletlen törvényeire, hogy az csakis felsőfokú jelzőkkel illethető. Ha meg kellene neveznem egyeten fejezetet, amiért mindenképpen érdemes elolvasni ezt a kötetet, az a teknősvadászat hihetetlenül drámai fejezete lenne az. Ezt egyébként maga Cutter is érezhette, hiszen a történet legvégén újra fel is idézi a lélektépő esetet.

Ennyi szép és jó után jöhet a feketeleves. Mi az, amit nem sikerült Cutternek megvalósítania a könyvben? Sajnos nem sikerüt igazán ütős befejezést írnia. Ugyan nem kifejezetten rossz a lezárás, de azért a regény többi részéhez képest kicsit csalódást keltő lett. A végén az író némileg görbe tükröt tart a társadalom elé, ám ennek ellenére alapvetően elvarratlannak és fantáziátlannak tűnt számomra a befejezés, Cutter inkább csak "maszatolt", nem kerekített ki igazi tanulságot vagy csattanós megállapítást a legvégére.

Egyebekben azonban nem igazán tudok belekötni a kötetbe. Nick Cutter A falka című regénye egy relatíve újszerű, gyomorforgató alapötlet nagyszerű kibontása, ami bizonyos részleteiben simán túl tud lépni a ponyvaregények megoldásain, de a befejezése sajnos kicsit erőtlenre sikerült. Nem zseniális horrorkötet, de majdnem az.

8,5/10

A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.