Mindenki szidja a Vajna-rendszert, ugyanakkor, ha nehezen is, de kezdünk visszatalálni a moziba, ha honi alkotás érkezik, és ez az elmúlt évek siralmas termése után igenis szép eredmény. A filmipar felébredni látszik a hosszúra nyúlt tetszhalálból, egyre több külföldi produkció forog nálunk, mindennapossá vált, hogy világsztárok forgatnak nálunk. Vagyis a jövő minden morgás ellenére igenis biztató, de ne feledkezzük el a múltról sem. Mert korábban is születtek értékes alkotások, és nem voltunk híján a nemzetközi sikereknek sem. Melyek voltak a legjobb alkotások? 1968-ban a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) Budapesten tartotta éves konferenciáját, és titkos szavazással kiválasztotta a az 1948-1968 közötti legjobb magyar filmet (miért azt? nos, azért, mert abban az évben volt a magyar filmgyártás második államosításának 20. évfordulója). A következő alkotások szerepeltek rajta: Talpalatnyi Föld, Szegénylegények, Körhinta, Hideg napok, Budapesti tavasz, Hannibál tanár úr, Bakaruhában, Ház a sziklák alatt, Tízezer nap, Sodrásban, A tizedes meg a többiek, Apa. Kicsit vonalasak voltak ezek az alkotások, de ettől még értékesek. Aztán 2000-ben újragondolták a listát, ezúttal a magyar film- tévékritikusok és újságírók szavazták meg minden idők legjobb 12 magyar moziját, amely a következőképpen alakult: Szegénylegények, Szerelem, Szinbád, Emberek a havason, Valahol Európában, Megáll az idő, Hyppolit a lakáj, Körhinta, A kis Valentino, Az én XX, századom, Apa, Hannibál tanár úr. Nem tudom, ki hogy van vele, engem kicsit zavar, hogy még nem láttam mindegyiket, ezért az új rovatban sorra veszem a két listán szereplő alkotásokat, mert filmbolond vagyok és szeretem a jó mozikat, amelyek mára már klasszikussá értek.
Nem csoda, ha a férfiak nem értenek bennünket, nőket, sokszor mi sem értjük saját magunkat. Minden vágyunk, hogy az életünket egy megbízható, kedves fiúval éljük le, de valahogy mégis mindig történik velünk egy megbízhatatlan, lump alak, akitől tudjuk, hogy semmit sem várhatunk, mégis örök életre szóló emlékeket köszönhetünk neki. Mert egy férfi, akinek a szíve elérhetetlen, mindig izgalmas, és mindig azt hissszük, hogy majd nekünk sikerül megváltoztatni őkelmét. Aztán persze jön a menetrendszerű kiábrándulás, sírás-rívás, futunk vissza a biztonságos kikötőbe, életünk végig becsülni és szeretni fogjuk azt, akinek ezt az érzést köszönhetjük, de a csalfa szívünk egy darabkáját mindörökre magával viszi az az édes kaland. Szindbád ezért örök, mert a nők szívében él tovább az emléke, alakját pedig az idén negyven éve elhunyt színészkirály, Latinovits Zoltán tette halhatatlanná Huszárik Zoltán filmjében. Ez tipikusan az az alkotás, amelyre meg kell érni, ifjabb éveimben egyetlen szót sem értettem belőle, most viszont ámultan figyeltem minden képkockáját, annyira tökéletesen vissza tudta adni Krúdy Gyula írásainak hangulatát, gyönyörű szimfóniája az elmúlásnak.
Szindbád (Latinovits Zoltán) halálát láthatjuk a kezdő képsorokon, amelyeken a felesége és szeretője küldözheti egymáshoz lovaskocsin a holttestét. A stílusos bevezetés után megismerhetjük a férfit, akinek sohasem volt komoly foglalkozása, életét a nők és az élvezetek hajszolása töltötte ki. Sok asszonyt tett boldoggá, mégsem szeretett soha senki igazán, és őt sem szerették tiszta szívből. A rengeteg kaland után nem maradt semmi, csak az üresség, és a csendes elmúlás...
Huszárik Zoltán és Latinovits Zoltán kettőse tette felejthetetlenné filmet, a rendező rájött, hogy Krúdyt nem lehet filmre vinni, de a szellemét ragyogóan meg lehet idézni a mozi eszközeivel. Tényleges története nincs a Szindbádnak, hangulatok stíusos együttese, amelyet mégis sikerült egységes egésszé alakítani. A gyönyörű képek (Sára Sándor kameráját illeti a dicséret), a csodálatos zene egy másik korba visznek el bennünket, ahol még voltak olyan férfiak, akik térdre ereszkedtek egy nő előtt, és teljes átéléssel hazudták nekik, hogy szeretik őt. A hölgyek tudták, hogy ez nem igaz, de egy rövid időre mégis úgy érezhették, hogy szépek és fontosak, és ez fényt hozott unalmas életükbe. De Szindbád belefáradt abba, hogy egy életen át űzte a szerelemnek nevezett kalandot, megcsömörlött, megöregedett, megváltásként várja a halált, amely egy csodálatos lírai képsor után el is jön érte. Stílusbravúr a köbön, kötelező darab!
Huszárik Zoltán már 40 éves volt, amikor elkészítette első nagyjátékfilmjét, érett fejjel vághatott bele ebbe a nem könnyű moziba, amelynek forgatását nagyon sok nehézség árnyékolta be (kevés pénz, ráadásul Latinovitsot pont akkoriban száműzték vidékre, amelyet a színész nyilván nem viselt túl jól, de becsületére legyen mondva, ebből semmi sem érződött a játékán). A két maximalista alkotó egy kiváló operatőrt kapott maga mellé, melynek köszönhetően felejthetetlen pillanatokat kaptak a nézők, megismételhetetlen filmélményt tudtak nyújtani nekik. Gasztronómiai szempontból is jelentős alkotásról van szó, hiszen egyrészt egy életre megtanulhattuk, milyen a jó húsleves, másrészt végignézhettük, hogyan kell elkölteni egy ínyenc ebédet úri módon.
"Köszönöm neked, hogy elrontottál, legalább éltem". Az egyik szeretője kiválóan fogalmazta meg, mit is kaptak a nők Szindbádtól, aki soha nem fárasztotta magát azzal, hogy megpróbálja megérteni őket (ez szerintem lehetetlen vállalkozás, sokszor én sem igazodom ki saját magamon, nem csodálom, hogy a férfiaknak esélyük sincs kiismerni bennünket), viszont megadta nekik azt a tiszteletet és szenvedélyt, ami hiányzott az életükből. Egy igazi gavallér volt, de abból a fajtából, akit nem szabad túl komolyan venni, mert összetöri a nő szívét. Érdekes, hogy mennyire elbeszélnek egymás mellett a szereplők, mintha külön világban élnénének, és nem is akarnák megérteni egymást, csak átutazóban vannak egymás életében, nincs közöttük komoly kötődés. Az egyetlen asszony, aki mellett élete végig kitart, az Majmunka, aki az évek múlásával egyre inkább anyafigurává válik, egy biztos kikötőt jelent a zilált életet élő hajós életében.
Latinovits Zoltánt nem véletlenül hívták színészkirálynak, hihetetlenül érzékeny játékával felejhetetlenné tette Szindbád alakját, nem is játszotta, hanem élte a szerepét. Sok színésznő látható a filmben, mindannyian kiválóak, de hárman messze kiemelkednek a többiek közül: Nagy Anna (Huszárik Zoltán felesége és a szintén a színésznői hivatást választó lányának, Huszárik Katának az édesanyja), a mindig csodálatos Ruttkai Éva, és a zseniális Dajka Margit.
Nem könnyű darab, rá kell hangolódni, de tényleg érdemes rászánni az életünkből másfél órát, mert képes arra, amire csak a legjobb filmek: végigsöpör a lelkünkön, és elgondolkodtat. Szindbád az a férfi, akit egy nő soha nem kaphat meg igazán, de sorsa az örök magány, a biztos rév az ő számára Majmunka, de ő is csak időlegesen, mert akkor érzi jól magát, ha úton van, hajtja a vére a kalandok után. Tudja, hogy valójában felszínes és üres az élete, de nem akar és nem is tud változtani ezen, az elmúlással nem hadakozik, az élet természetes részének tekinti. Sorsa tragikus, de mégsem hiábavaló, hiszen tudott néhány szép pillanatot csempészni azoknak a nőknek az életébe, akikkel találkozott. Nagyon szép, lírai film, tökéletes stílusbravúr.
10/10
A Szindbád teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
