"Nem akartam, hogy sci-fi íróként skatulyázzanak be, ezért töprengeni kezdtem, vajon mit véthettem, hogy nem ismernek el komoly írónak" - Kurt Vonnegut
A horrorral ellentétben a sci-fit nem vádolhatjuk azzal, hogy rétegműfaj lenne, és éppen azért, mert hatalmas tömegek rajonganak érte vagyunk hajlamosak elfeledkezni arról, hogy alapvetően mennyire nincs létjogosultsága, amikor értékes alkotásokról kell beszélni. Természetesen a horrorhoz hasonlóan szintén egy viszonylag fiatal műfajról van szó (még akkor is, ha a mozgóképes alkotások egyik őse éppen egy sci-fi is volt), amelynek talán még nem volt elég ideje arra, hogy kijárja magának a kellő megbecsülést, és az sem segített sokat a helyzeten, hogy évtizedeken keresztül csak az ifjúsági irodalom keretein belül tudták elképzelni ezt a zsánert. Abból a szempontból nem igazságtalan ez a felfogás, hogy erre a zsáner számos alkotása okot is ad, sőt, a trash gyökerei között a horror mellett a sci-fi van rendre jelen (9-es terv az űrből, de említhetném azt is, hogy a zombifilmeket megteremtő Night of the Living Dead is mennyire lelkiismeretes tudományos-fantasztikus hátteret kapcsol az élőhalottakhoz), de az 50-es, 60-as évek óta eltelt évtizedben sokat változott a helyzet.
A paradigmaváltás éppen a fent idézett Vonnegut, Asimov és társaik idejében jött el, mozgóképes téren pedig valószínűleg az 1968-as évet emlegethetjük meghatározóként, amikor a 2001: Űrodüsszeia és A majmok bolygója két nagyon is minőségi és felnőttekhez szóló darabbal gazdagította a filmtörténelmet. Ezzel pedig mintha ledőltek volna a határok, a tudományos fantasztikum egy olyan területté vált, amelynek keretein belül sok minden megfér a műfaj részének már nem is nevezhető űroperától a hard sci-fin át az allegorikus művészfilmekig.
Azonban az említett két darab korabeli megbecsültségéről mindent elmond, hogy utóbbi a kosztümjeire és a zenéjére kapott két Oscar-jelölést, előbbi pedig 4 jelöléséből egyedül a vizuális effektekért járót tudta díjra váltani. A legnagyobb filmes díjátadón egyébként is mostoha sorsuk volt a sci-fiknek: a 88 gálán összesen 148 produkciót jelöltek, közülük pedig 46 vihetett haza díjat (tehát átlagosan két évente kap Oscart egy sci-fi), de ezt a képet jelentősen árnyalja, hogy a legutóbbi 9 győztes az elmúlt 7 esztendő eredménye, a 21. század pedig egyedül 50 nominációért felelt. (Abba pedig inkább bele sem megyek, mikor nyert utoljára Oscart tudományos fantasztikus mű nem technikai kategóriában.) Az utóbbi időben tehát jelentősen emelkedett a sci-fik ázsiója, amióta pedig 5-nél több jelöltet állíthatnak a Legjobb film díjra, azóta rendre szerepel egy vagy több ilyen mű - előtte erre utoljára 1982-ben volt példa, az E.T. révén.
De nem feltétlenül kell a statisztikákat böngészni, hogy érezzük, egy magára valamit is adó filmesztéta mélységes lenézéssel fordul a műfaj felé. Ha pedig az Oscaron mostoha sorsuk volt ezeknek a filmeknek, más díjátadókat inkább meg se nézzünk: egy komoly fesztivál maximum akkor fog sci-fit szerepeltetni a felhozatalában, ha Terrence Malick vagy Nicholas Winding Refn történetesen arra vetemedik, hogy készít egyet (pedig pl. egy District 9 semmiben nem vall szégyent a menetrendszerűen díjazott menekült-szociográfiák mellett). Alapvetően is érzékelhető egy olyan szemlélet, hogy a tudományos-fantasztikumnak kizárólag a popcornfilmek között lehet a helye: egy posztapokaliptikus környezet kizárólag valami mérhetetlen ökörség, a különböző science-fiction lények a szuperhősökkel egyívásúak, a tudományos elemeket pedig egy kisiskolás hozzáértésével dolgozták ki. Az igazi pokol éppen akkor szokott elszabadulni, amikor egy alkotás hard sci-fi elemekkel próbálja komolyan vetetni magát, és konyhafizikusok/kémikusok/csillagászok ezrei vetik rá magukat, hogy darabjaira szedjék.
A legjobban még éppen azok a tudományos-fantasztikus mozik járnak, amelyek éppen, hogy nem próbálják meg komolyan venni magukat, elég csak a Mentőexpedícióra gondolni, amely a Gravitáció alapállásából végeredményben egy sokkal kevésbé megosztó filmet volt képes varázsolni, olyannyira, hogy még a legutóbbi Oscar-gálán is számos jelölést gyűjthetett be. Ugyanakkor valamilyen szinten mindenki egyetértett abban, hogy egy komikus elemekkel dolgozó, alapvetően csak szórakoztató ambíciókkal rendelkező mű nem érdemel díjakat. Avagy kirajzolódik előttünk egy komoly csapdahelyzet a mindenkori sci-fi alkotók szempontjából: ha egy produkció rendelkezik filmművészeti ambíciókkal, a sci-fi elemeknek hála ezeket mindenképpen ki fogják nevetni, ha viszont egy sokkal egyszerűbb, közönségbarát megközelítést választanak, éppen ez fogja lehetetlenné tenni, hogy helyet kaphassanak az értékes darabok között.
Ennek a legjobb magyarázata a kétkedés felfüggesztésének válságában rejlik, amely nemcsak az önreflexióra mutatkozó egyre nagyobb igényben manifesztálódik, de ennek hozadéka az is, hogy a sci-fi egyre inkább egy szürke zónába kerül. Miközben a fantasyk vagy a szuperhősmozik egyértelműen elhatárolódnak a racionalitás igényétől, számos más műfaj pedig éppen, hogy legkevésbé szakad el a valósághű környezettől és ábrázolástól, a tudományos-fantasztikus filmek mintha újra és újra azt a lehetetlen vállalást tennék, hogy ezek tökéletes egységét megvalósítják. Nem egyszer látni, hogy sci-finek még csak nem is besorolható darabok hozakodnak elő kínosan részletekbe menő, de mégis látványosan csak halandzsázásból álló magyarázatokkal (Lucy...), miközben alaposan és racionálisan felépített művek is hajlamosak néha a hétköznapi logikát is semmibe vevő húzásokra, csak mert a műfaj keretein belül megtehetik (khmm...Insterstellar...khmmm). Pedig a sci-fiben nem feltétlenül kellene egységességre törekedni: ahogy fentebb írtam is, ez a besorolás egy rettentő széles skálát foglal magában: ha csak az időutazós témát vizsgálom, a Primert, az Időről időrét és Az eljövendő múlt napjait lehetetlen egy kalap alá venni.
De mégis megpróbáljuk: hány olyan kritikát lehet olvasni egy alkotással kapcsolatban, amely éppen azt hánytorgatja fel, hogy milyen hozzáállást kellett volna a filmnek mutatnia a műfajból, vagy akár már a konkrétabb témából adódóan is? Láthatóan nemcsak az alkotóknak, de a nézőknek is nagyon határozott elképzelésik vannak, egy mesterséges intelligenciával foglalkozó, egy idegeninváziós, vagy egy időhurkos darabnak milyen stílust és hangvételt kellene felvállalnia, ezzel együtt pedig mennyi tudományos és fantasztikus elemet tartalmazhat. A helyzet iróniája, hogy ez éppen egy olyan zsáner esetében merül fel, ahol a lehető legtöbb tér lenne a kísérletezésre...
Nem lehet azonban igazságot tenni, egyrészt abban, hogy mi volt előbb, a bizonytalan, kompromisszumokat kötő alkotók, vagy az elégedetlen közönség, másrészt abban, hogy milyen szempontok jogosak: igazságtalanul várja el valaki az időutazás paradoxonjainak elkerülését egy inkább a fantasztikumra hangsúlyt helyező műtől? Viszont ha ezt elfogadjuk, értéket képez-e a szóban forgó ellentmondásokkal foglalkozó hard sci-fi? Középút mindenképpen van, noha mindenkinél máshol, és valószínűleg ezért ilyen megosztók a műfaj darabjai. De éppen ebből következik az is, hogy hiba lenne bármilyen leegyszerűsítő következtetést levonni a zsáner egészére nézve: a sci-fi tárháza olyan széles, hogy a legigénytelenebbektől a legnagyobb sznobokig, a tudomány rajongóitól a szórakoztatás kedvelőiig mindenki megtalálhatja benne a neki tetsző filmet.