A Saul fia az Oscar-jelöltek között, annyi év után reális esély van arra, hogy újra magyar alkotás érjen el óriási nemzetközi sikert. Eddig egyetlen hazai játékfilm nyerte el a szobrocskát, Szabó István Mephistója. Elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy gyerekfejjel megnéztem ezt a művet, és mivel túl fiatal voltam, természetesen egyetlen szót sem értettem belőle, csak döbbenten kérdeztem magamtól, hogy mégis mi akkora szám rajta, hogy az Akadémia kitüntette a díjjal. Nos, úgy éreztem, már eléggé felnőttem ahhoz, hogy újrázzak, kíváncsian néztem végig a Klaus Maria Brandauer főszereplésével készült mozit, és azt kell mondanom, hogy valóban döbbenetes erejű drámához volt szerencsém, amelynek ugyan megvannak a maga hibái, mégis katartikus élményt tud nyújtani a nézőjének.

Hendrik Höfgen (Klaus Maria Brandauer) sikerre éhes tehetséges vidéki színész, akinek egyetlen igaz szerelme a színház, és a taps élteti. Feleségül vesz egy gazdag lányt, így gond nélkül élhetne a szenvedélyének, azonban a karriervágya erősebb, így a fővárosba költözik, és Németország első színházának vezető színésze lesz. Végre igazán boldognak érzi magát, azonban a történelem közbeszól, a nácik átveszik az uralmat, és neki döntenie kell, hogy együttműködik-e velük, vagy inkább külföldre távozik. Némi vívódás után választ a két lehetőség közül, és egy idő után szembe kell néznie a döntése következményeivel...

A Klaus Mann regénye alapján készült film arra a kérdésre keresi a választ, milyen fausti alkut kell megkötnie saját magával egy tehetséges embernek ahhoz, hogy ne akarja észrevenni, milyen aljas hatalmi érdekeket szolgál ki a művészetével. Hendrik azzal áltatja magát, hogy ő csak egy színész, semmi köze a politikához, az ő dolga az, hogy játsszon, a színházért és a szerepeiért él. Valójában kiválóan hazudik magának, pontosan tudja, hogy milyen árat kell fizetnie a sikereiért, de úgy gondolja, hogy inkább becsukja a szemét és a könnyebb utat választja. A tragédia az, hogy valóban tehetséges művészről van szó, akinek más országban is lett volna lehetősége elérni ugyanezeket a sikereket a pokoli kompromisszumok megkötése nélkül, de túlságosan gyáva volt ahhoz, hogy végigmenjen a nehezebb úton, melynek eredményeként végül elveszíti a lelkét.

Szabó István (aki egyébként kiválóan  cameozott a saját filmjében) teljes jellemfejlődést mutat be nekünk, figyelemmel kísérhetjük, hogyan lesz az idealista fiatal színészből megkeseredett színházi vezető, akinek rengeteg lehetősége lett volna változtatni a sorsán, de mégsem tette meg, vagyis csak saját magát, a mérhetetlen sikervágyát okolhatja azért a helyzetért, amelybe került. Mindig meg tudja magyarázni magának, miért dönt jól, amikor elfogadja a nácik által kínált lehetőségeket, míg aztán két zseniális jelenetben ráébresztik, valójában hol is van az ő helye a dolgok rendszerében. Amikor a miniszter nyersen elküldi melegebb éghajlatra, majd egy hivatalos megnyitón világosan kiderül, hogy igazából saját magát akarja ünnepelni, nem a színészt, Hendrik láthatón megtörik, de még mindig képes arra, hogy tovább játssza a rá bízott szerepet, de a végső jelenetben látszik, hogy már teljesen szétesett a személyisége.

Szívet-lelket rázó drámáról van szó, de a rendező időnként elvész a részletekben, néhány jelenet a bravúros színészi játék miatt került bele a filmbe, de valódi funkciója nincs, szemre szépek (Koltai Lajos kamerája nem hazudik, ennek az alkotásnak köszönheti nemzetközi karrierjét a kiváló operatőr, nem véletlenül), de valójában nem lendítik előre a cselekményt, sőt rövid időre megszakítják a történet intenzitását. Túl sok mellékkaraktert mozgat Szabó István, akiknek a sorsa külön-külön megért volna egy filmet, de érhetően nem volt szíve a vágóasztalon végezni velük. Mindezzel együtt valóban kiemelkedő drámai erővel bíró alkotás született, iszonyatos érzelmi hullámokat tud vetni egy-egy jelenet a filmben, zseniális képek sora ég bele a retinánkba.

Színészfilmről van szó, nem csak azért, mert a főszereplő ezt a szakmát űzi, hanem azért, mert alapvetően a szereposztáson dőlt el a film sikere. Klaus Maria Brandauer először dolgozott együtt Szabó Istvánnal ebben az alkotásban (majd a később  készült Redl ezredes és a Hanussen is kettejük nevéhez fűződik), és rászolgált a bizalomra, sikerült megmutatnia a rendkívül összetett karakter minden mélységét. Nagyon sok magyar színész tűnik fel a kisebb szerepekben, mindannyian kiválóak, de Cserhalmi György és Komlós István kitűnik a többiek közül, Tordai Terinek és Bánsági Ildikónak is jutott néhány emlékezetes pillanat.

Összességében teljesen megérdemelten lehetünk büszkék a jelen pillanatban egyetlen Oscar-díjas magyar filmre, nem könnyű alkotás, de maradandó élményt tud nyújtani a nézőjének. A rendezőre jellemző lírai szemléletmódon túl Koltai Lajos képei és a színészi játék hozzá tudta adni azt a bizonyos pluszt, amelynek köszönhetően úgy földhöz tudja vágni a nézőjét, hogy attól koldul. Kötelező darab!

8/10

A Mephisto teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.