Gaben véleményét itt olvashatjátok a filmről.

Az itthon tavaly bemutatott Nyomtalanul sokak számára nem volt túl maradandó alkotás, nekem viszont rendkívül tetszett (olyannyira, hogy felkerült az évente visszatérő, méltatlanul elfeledett filmek listájára), szóval nem csoda, hogy nagy elvárásokkal ültem neki a Fácángyilkosoknak, amely Jussi Adler-Olsen regényfolyamának egyik legismertebb darabja, és gyakorlatilag az előző rész szereplőit megtartva, egy teljesen új sztorit kapunk.

A Nyomtalanulban megismert Q ügyosztály továbbra is működik, Carl Morck (Nikolaj Lie Kaas) és Assad (Fares Fares) kis csapata most újabb megfejtetlen bűntényben nyomoz: egy elitiskola ikerpárját brutálisan megölik, és bár a tettest hamar elfogják, az akkori rendőrfőnök, aki mellesleg a két megölt fiatal apja, biztos abban, hogy nem a valódi elkövetőt tartóztatták le. Egy tragédia következtében az ügy Morck és Assad kezében landol, akik bár vonakodva, de elkezdik a nyomozást.

Aki hatalmas kunsztokat vár a Fácángyilkosoktól, az rossz ajtón kopogtat: Mikkel Norgaard rendezése mellőzi a csilli-villi eszközöket, és amolyan – a szó legjobb értelmében véve – régimódi tempóban haladva tárja elénk a bizonyítékot. A filmben pedig pont ez az egyik legnagyobb pozitívum, mert bár a kirakós minden darabja a kezünk ügyében van, a képlet jóval bonyolultabb annál, mint amelyet a történet kezdetén, vagy akár közepén gondolhatnánk.

Ez a csavaros cselekmény nagy odafigyelést igényel, hogy tisztában legyünk a folyamatosan előkerülő szereplők kilétével, ugyanakkor az igazi krimifanok imádni fogják a Fácángyilkosok klasszikus értelemben vett bűnügyi sztoriját. Mindezt persze tetőzi az északiaktól már megszokott hangulatbomba, amely a stílusos szürkeséget, a hideget és a gyakori szűk tereket felvonultatva, valamint a történet hátterében dolgozó sötétséget is magában foglalva elképesztően erős masszát alkot. A történet ezen felül határozott véleményt formál arról, milyen hatással lehet egy közösségre az, ha egyeseket korlátlan hatalommal rendelkeznek a többiek felett, a film végkicsengése pedig jó példabeszéd arról, hogy a múltbéli feloldatlan traumák sosem tűnnek el nyomtalanul.

Szóval aki szereti a hasonló, régi vágású krimiket, az mindenképp próbálkozzon meg a Fácángyilkosok történetével (persze az előzmény ismerete sem árt a sztori valódi élvezhetősége miatt), ha másért nem, Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares és a Trónok harca következő évadában feltűnő Pilou Asbaek színésztriója miatt érdemes megtekinteni.

8/10

(Bár nem tartozik szorosan a film minőségéhez, idén kerül mozikba a könyvsorozat harmadik részének adaptációja, a Palackposta, amely rendezői székét a többek között az Eltűnés sorrendjében-nel megismert Hans Petter Moland foglalja el, és főleg emiatt érdemes lesz rá odafigyelni.)