FroG kritikáját itt olvashatjátok
Szatírát rendezni nem egyszerű, én magam is az egyik legkomplexebb hatásmechanizmusokkal dolgozó műfajnak tartom, és a The Lobster éppen azért nem volt sokáig szimpatikus, mert előzetes információim alapján egy túlzóan elvetemült világképtől várta a csodát. Legnagyobb meglepetésemre azonban magam is Jorgosz Lanthimosz bizarr megközelítését szerettem, és az, hogy munkája végül nem lett egy kiváló szatíra, egyáltalán nem ennek tudom be.
A koncepcióban tehát még minden adott volt a zsenialitáshoz: főhősünk, David (Colin Farrell) egy olyan világban él, ahol az egyedülálló embereknek egy hotelba kell vonulniuk, ahol ha nem találnak 45 nap alatt partnert maguknak, egy általuk előre kiválasztott állattá változtatják őket. Az egyetlen esélyük időt nyerni, hogy a vendégek rendszeresen vadásznak a környező erdőben számkivetettként élő magányosokra, és minél jobban teljesítenek, annál több extra napot nyernek. De előbb-utóbb az is kiderül David számára, hogy a magányosok látszólag szabad világa sem egyenlő a boldogsággal...
Lanthimos láthatóan igyekszik minden oldaláról megvilágítani a témát, ugyanakkor nem egy gyönyörű crescendoként építi fel művét, hanem a világa abszurditása okozta kezdeti megdöbbenést fazonírozza két órán keresztül, de a The Lobster zsenialitását már nem tudja növelni a koncepció részletezésével, sőt, az alkotás egyre veszít az erejéből az idő előrehaladtával. A rendező két élesen elváló részre tagolja művét, amelyből egyik a humoros, a másik pedig inkább a drámai oldalát próbálja megragadni a szatírának, és nem is a kettő kontrasztja húzza le a filmet, hanem az, hogy igazán egyik sem tud kiteljesedni. A rendező szeretne komplex metforákat építeni a párkapcsolatokat övező konstrukciókról és társadalmi nyomásról (és ez tulajdonképpen remekül sikerült is neki), ugyanakkor a felépítettséget sokszor egészen banális kiszólások törik meg, mintha egy alkalmat sem szeretne elszalasztani arra, hogy oldalba bökje nézőjét és összenevessen vele saját szellemességén.
Nem tudom, hogy lehet-e egy film eltelve magától, de a The Lobster határozottan ennek jeleit mutatja, ahogyan Lanthimos sorra felvezeti, milyen bizarr parabolákat talált ki választott témájához. Filmje motívumai ugyanakkor túlságosan is sterilek, és egyáltalán nem egy egyre jobban kibomló, részletgazdag világ tárul fel előttünk, hanem egy mesterségesen beszűkített tér, amely ugyanazokat a paneleket fogalmazza újra adott időközönként. Erre külön rájátszik a képi világ, a kameramozgások, a visszatérő zenei témák ridegsége, az alakítások merevsége, amelyek mögött érthető az alkotói szándék, ugyanakkor szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy a The Lobster egy magát megjátszó, mesterkélt produkciónak tűnik.
Ez ugyanakkor nem csökkenti az elképzelései zsenialitását, amelyek valóban remek kifigurázásai mindenféle valós jelenségnek. Tehát kétségkívül egy gondolatébresztő és intelligens filmről van szó, amely minden korábbinál bátrabban megy neki a párkapcsolatokat övező beidegződéseknek, ugyanakkor tipikusan olyan alkotás, amelyet érteni lehet, de szeretni nem. És sajnos a The Lobster esetében az értésben sincs mindig sok örömünk, lévén, hogy sokszor csak magát fogalmazza újra film - egy 30-40 percben viszont tömény zsenialitás lehetett volna. Gondolatai miatt viszont még akkor is ajánlanám, ha nem ez az év legösszeszedettebb és legszórakoztatóbb darabja.
7/10
A homár teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
