FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Jobb híján nem maradt más számomra a GoldenEye és az Oroszországból szeretettel után, mint hogy próbát tegyek a közmegegyezés szerinti legjobb Bond-filmmel. Amely a két említett darab fényében teljesen jogosan birtokolja ezt a címet (már ami a pre-Craig érát illeti), és még azt is sikerült felvillantania, hogy mi miatt lehetne legendás ez a széria - persze ha ezt a színvonalat sikerült volna 24 filmen keresztül fenntartani.
A Goldfinger első 5 perce például máris egy zseniális Bond-esszencia, amely egyszerre vonultatja fel az összes klasszikus elemet, anélkül, hogy nevetséges túlzásokba esne - amikor pedig mégis megteszi, remek öniróniával oldja fel azt. Ez a továbbiakban is a produkció sajátja marad: egy végtelenül letisztult élmény, amelyben nincsenek túlgondolt összeesküvések, bonyolult akciók és nyálas szerelmi szálak, főhősünk eleganciáját pedig csak növeli a humor, amellyel hozzááll a történésekhez. Goldfinger figurájában sincs semmi mesterkéltség, sőt, a lézeres jelenetben mutatott viselkedése még a kortárs blockbusterek egyre inkább elharapózó cinizmusában is szórakoztató lenne - hát még 1964-ben, amikor halálosan kínos dolgokat műveltek fapofával többek között a Bond-filmek is. Ráadásul az alkotók ügyesen találták meg az arany középutat a túlzó világmegmentés és az előző rész jelentéktelen kémtörténete között, egy kellemesen nagy, de nem egy emberes hősködést kívánó kihívással. Sőt, a Goldfinger tulajdonképpen minden téren megtalálja ezt a megfelelő mértéket, és sem a kütyük, sem a nők vagy bármelyik másik Bond-elem nem uralják, hanem sikerült ezeket egészségesen vegyíteni egymással.
Dicsérni viszont csak a mű első felét tudom, a második ugyanis bár magán hordozza még ezeket a stílusjegyeket, a lendületét végérvényesen elveszti. Amint átlépi az egy órát a játékidő, a forgatókönyv gyakorlatilag már csak Goldfinger számára teremt megfelelő helyzeteket, hogy tervét minél részletesebben ecsetelhesse, miközben Bond (egy-két kósza szökési kísérletet leszámítva) kényelmesen martinizgat az oldalán. Pontosabban egy apró, de nagyon fontos mozzanattal járul hozzá az események folyásához, nevezetesen, hogy megdugja Pussy Galore-t (aki a szánalmasan jelentéktelen előző két Bond-lány nyomdokaiban kell, hogy lépjen kényszerből), ezzel nagyjából azt hozva ki a történet tanulságául, hogy egy kémnek lehet, hogy éppen a farka a legnagyobb fegyvere.
De ha úgy veszem, ezzel is csak egyedibb és emlékezetesebb filmmé válik a Goldfinger, amely így tényleg egy üdítő kivétel mindmáig a karakterre épülő produkciók között. Nem hatásvadász, nem sablonos, mindent a megfelelő mértékben adagol, és ha a második felvonása nem lenne ennyire lapos, még azt is mondhatnám rá, hogy egy egészen kellemes élmény. Persze figyelembe véve a szokásos módon elnagyolt akciókat és az MI6 röhejes kémkedési módszereit, a Goldfinger is inkább tűnik egy letűnt kor rosszul öregedő lenyomatának, mint egy kortalan klasszikusnak. Végső soron tehát inkább az ismeret, mint a minőség okán kötelező darabként vagyok kénytelen tekinteni az alkotásra. Kár, hogy erről az alapról a széria nem intelligensen tovább-, hanem csak visszafejlődni tudott, egy-egy reboottal lökve újra mozgásba az egyre inkább haldokló motort...
7/10
A James Bond: Goldfinger teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán