A vallási szatíra egyszerre hálás és kényes műfaj: botrányt, és erre építve hatalmas hírverést csinálni nagyon könnyű, viszont nagyon nehéz valódi tartalommal megtölteni azt, ahogy az egyházak tanításainak kínálkozó célpontjaira lő a művész. Kevin Smith azon kevesek közé tartozik, akik sikerrel vették ezt a feladatot, ráadásul (mivel a rendező maga is vallálos ember) ezt sikerült úgy megoldania, hogy szatírája nem változik rosszindulatú, maró gúnnyá.
Természetesen ez azonban nem jelenti azt, hogy Smith tartózkodna az elvetemült vagy cinikus megoldásoktól: története szerint a Mennyből letaszíttatott két angyal, Loki (Matt Damon) és Bartleby (Ben Affleck) egy túlbuzgó püspöknek hála rátalál egy joghézagra, amellyel újra visszakerülhetnek a Paradicsomba. A probléma ezzel csak annyi, hogy ezzel Isten szavát tennék semmissé, amellyel összeomlana az Univerzum, így az égiek kiszemelik a teljesen átlagos (és nem mellesleg egy abortuszklinikán dolgozó) Bethanyt (Linda Fiorentino), hogy állítsa meg őket. Ehhez viszont még a Pokol teremtményeinek is lesz egy-két szavuk...
Smith tehát nem habozott, amikor fel kellett töltenie különböző misztikus karakterekkel filmjét (és az már oda sem fért, hogy természetesen az elmaradhatatlan Jay - Néma Bob páros is feltűnik), története azonban egy egészen tipikus vonalat követ ahhoz képest, mint amit ez a kavalkád sejtet: gyakorlatilag egy klasszikus kalandfilm "mindenki el akart jutni valahova és közben megakadályozni ebben a többieket" - alapfelállását veszi át. Azonban a hangsúly végig a figurákon marad, ugyanis az ő személyükön (és nem a cselekedeteiken) keresztül fogalmazza meg gondolatait: egyrészt teljesen emberi vonásokkal ruházza fel a többnyire apokrif írásokból származó figurákat és Bethany hitehagyott alakján keresztül a nézőnek is nyújt egy azonosulási pontot, másrészt ezeknek az alakoknak már a puszta létezéséből is adja magát a humor.
Természetesen ez azt jelenti, hogy a Smithtől megszokott módon maratoni jelenetek sorát láthatjuk, ahol ezek a szereplők megfelelően kibontakozhatnak, a Dogma azonban azon művei közé tartozik, ahol működik a bő lére eresztett szövegelés. Köszönhetően elsősorban annak, hogy a rendező ezúttal nem a szereplők életének kisebb-nagyobb kérdéseit igykeszik megfogalmazni a párbeszédekben, hanem a vallással kapcsolatos gondolatait jeleníti meg ilyen módon. De amennyire ezek a dialógusok cipelik a hátukon az alkotást, annyira kiütközik a filmben, hogy Kevin Smith egyszerűen nem jó rendező. Ahhoz képest, hogy a szituáció egy mozgalmas és lendületes filmet is előrevetíthetett volna, a Dogma egy lomha, rimustalan és (szokás szerint) vizuálisan teljesen érdektelenül megkoreografált darab lett, amely jelentősen széttöredezik a rengeteg karakter között - ráadásul például Jayt és Néma Bobot semmi szükség nem lett volna belefűzni egy vallásról szóló szatírába. Smith így kénytelen kétségbeesetten lavírozni történetszálai között, és mindegyiket megfelelően lekerekíteni, ami a legkevésbé sem tesz jót a koncepció egységességének (érdemes utánaolvasni, hány jelenetet változtatott meg forgatás közben), és bár ez nem jelenti végül a film bukását, ez választja el attól, hogy egy igazi remekművé válhasson.
Úgyhogy azt semmiképpen nem mondanám, hogy a Dogma félresikerült alkotás lenne, de éppen saját rendezője gátolja meg abban, hogy kiteljesedjen. Érdekes, hogy Smith azért nem készítette el ezt a filmet a Shop-stop után, mert jobb filmessé akart válni, mielőtt belefog, de 1999-re sem jutott el arra szintre, hogy felnőjön a saját ambícióihoz (és igazából utána sem). A Dogma még így is hiánypótló mű tudott lenni a témában, de ez inkább köszönhető Kevin Smithnek, a forgatókönyvírónak, mint Kevin Smithnek, a rendezőnek.
8/10
A Dogma teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
