[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Forradalminak lenni annál nehezebb, minél kevesebb területe marad a filmezésnek kiaknázatlanul. Ilyenkor pedig nem marad más hátra, mint megkérdőjelezni évtizedes elveket, megoldásokat. Ezek a kísérletezgetések pedig bárhogyan alakulhatnak, ugyanakkor végső soron csak ez az egyetlen út arra, hogy valami igazán úttörő alkotás jöhessen létre. Nem véletlen, hogy Josh Malerman regényének megfilmesítési jogait már a megjelenés előtt megvették (ami meglehetősen ritka nem young adult történetek esetében), az ugyanis az Eric Heisserer által jegyzett forgatókönyvből is látszik, hogy nagyon komoly mű lehet a Bird Boxból.
Ez a történet ugyanis egy nagyon alapvetőnek gondolt filmes alapelvvel megy szembe: hogy a nézőnek ki kell elégíteni a kíváncsiságát. Azonban ebben a világban ez lehetetlen: olyan szörnyek szállták meg, amelyekre ránézni is elég, hogy az ember megőrüljön és öngyilkos legyen. Éppen ezért azok, akik megúszták az első találkozást, azt sem tudják, hogy néznek ki ellenfeleik, vagy hogy egyáltalán léteznek-e. Lesötétített házakban, az utcára kizárólag szemfedőkben lépve élik életüket, mint az a Malorie is, aki két gyermekével indul egy nagyon fontos útra az elpusztult világban. Azonban (szerencsére) a történetet nemcsak ez az utazás tölti ki, flashbackeken keresztül megismerhetjük a katasztrófát és az azt követő hónapokat, amikor a még várandós nő egy nagyobb társaság része volt.
És ha úgy vesszük, ezek az elemek, például a posztapokaliptikus csoportdinamika kifejezetten tipikus vonások, a gyávákkal, bátrakkal, született vezetőkkel és az őket megkérdőjelezőkkel. Ugyanakkor a szituáció sajátossága ha nem is tölti meg ezeket a klisészerű motívumokat eredetiséggel, legalább működőképessé tudja tenni őket. De a Bird Box zsenialitása nem is a történetében rejlik, hanem az eszközeiben. Ami az alapvetéseiben sok tekintetben hasonló Yellowstone Falls-nak a dialógusok voltak, az a Bird Boxnak a látvány: Heisserer nagyon tudatosan nem engedi ki nézőjét (olvasóját) a szereplők nézőpontjából, hiszen a kíváncsiság öl - filmes szempontból pedig elképesztő rémülettel lehet megtölteni azt, amit nem mutatunk.
Ez természetesen csak azokra a jelenetekre vonatkozik, amikor a karakterek kénytelen kimozdulni menedékükről és vakon belevetni magukat az ismeretlenbe és a szörnyek potenciális sűrűjébe, de ezek a pillanatok messze felülmúlhatnak mindent érzésem szerint, mint amit valaha horrorfilmben láttunk. Heisserer nagyon tudatosan apró zajokkal, a karakterek benyomásaiak pontos ábrázolásával elképzelhetetlen mértékig képes csigázni az izgalmakat újra és újra, és ha egy rendezőben olyan partnerre akad (egyelőre ez az ember a Mamát is jegyző Muschietti lenne), aki ezt a vak, jórészt nem vizuális elemekre támaszkodó perspektívát át tudja elmelni a vászonra, elképesztő élményben lehet részünk.
Az egyetlen kifogásom Heisserer jelenlegi draftjával szemben, hogy néhol meglehetősen rosszul ad át információkat, szereplők olyan elhangzott mondatokra hivatkoznak, amelyek nem hangzottak el, pedig ebben az esetben mindennél fontosabb lenne, hogy egy nagyon pontos és érzékletes képet kapjunk a látottakról. De ha ez sikerül, nekem semmi kétségem afelől, hogy a Bird Boxból egy nagyon jó és még inkább meghatározó film készül.
