Hol volt a légvédelem? Elaludt a titkosszolgálat? Hogyan tudtak a japán gépek észrevétlenül behatolni Pearl Harbor légterébe és hatalmas pusztítást rendezni? Ki a felelős ezekért a hibákért? Ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a nem mostanában készült kiváló film, amelyben az effektek már kicsit idejét múltak, de mivel nem a látvány a lényeg benne, ezért még ma is székhez tud szegezni, és el tudja varázsolni a nézőt.
1941-ben járunk, Amerika még nem szállt be a második világháborúba, de egyre inkább látszik, hogy előbb-utóbb meg kell tennie ezt a lépést, ellenkező esetben a németek és szövetségeseik káoszba döntik a világot. Japán még szintén nem volt hadviselő fél, a főtisztek húzták az időt, amíg lehetett, hiszen tudták, hogy az USA ellen csak csatát nyerhetnek, nem háborút. De elérkezik 1941. december 7., és Yamamoto admirális kiadja a parancsot a japán gépeknek, hogy induljanak Pearl Harborba, és semmisítsék meg az ott állomásozó flottát...
Michael Bay rá tökéletesen jellemző módon látványosan lángba borította a filmvásznon Pearl Harbort, azonban mégsem hozta a várt sikert ez a mutatvány, ugyanis egyszerűen üres volt a történet, és a színészi játék színvonala sem verdeste az egeket. Az 1970-ben készült változat sem fukarkodik a pusztítást bemutató képekkel, de a hangsúly azon van, hogy minél realistábban bemutassa, hogy milyen okok vezettek a katasztrófáig. Nagy erénye, hogy amerikai és japán szempontból is láthatjuk, hogyan élték meg a szereplők az eseményeket. Nem ítélkezik az alkotás, csupán bemutatja a tényeket.
Nincs igazi főszereplője a filmnek, minden szemszögből végigkísérhetjük az eseményeket, láthatjuk a tiszteket, az alacsonyabb rangú katonákat, a pilótákat, a tengerészeket, döntéshozókat és parancsvégrehajtókat mindkét oldalon. És pont az volt a lényeg, hogy mind az amerikaiaknál, mint a japánoknál emberek tették a dolgukat, akik időnként bizony hibáztak. A sok apróság összeadódott, így fordulhatott elő, hogy egy békésnek látszó vasárnapon a japán gépek behatoltak Pearl Harbor légterébe, és a földdel tették egyenlővé az amerikai támaszpontot. Hosszú a film, és a látványos pusztítás a végére marad, mégsem unatkozunk, mert nagyon jól fel lett építve a történet. Feszülten figyeljük, hogyan jutnak el odáig az események, hogy túl későn tudja meg az amerikai hadvezetés, hogy Pearl Harbor a célpont, így tehetetlenül kell végignézniük a szívfacsaró eseményeket. A japán katonák boldogok, hiszen a saját szemszögükből nézve hőstettet hajtottak végre, és nem értik, miért nem örülnek tiszta szívből velük a tisztek. Nos, azért, mert ők már tudják, hogy ezzel az akcióval elérték azt, hogy Amerika belépjen a háborúba, és hosszú távon esélyük sincs ellenük. Vagyis igazából nem volt győztese a Pearl Harbor-ban történteknek, és ez a legnagyobb tanulsága a filmnek.
Annak idején Oscart értek az effektek, mára már azonban eléggé feltűnő rajtuk az idő múlása (látszik a vetítés, a trükkfelvételek, stb), de ez nem zavarja a szórakozást, mert tényleg annyira jól vezetett a történet, hogy nem törődünk a látványbeli hibákkal, visszafojtott lélegzettel figyeljük az eseményeket, és bár pontosan tudjuk, hogy mi lesz a vége, mégis az utolsó percig bízunk benne, hogy meg lehet akadályozni a katasztrófát. Aztán már csak az marad nekünk, hogy szomorúan nézzük a lángba borult hajókat, épületeket, gépeket, a katonák halálát. Nem szirupos a történet, nagyon is emberien lettek bemutatva a történelemkönyvből jól ismert események, tökéletesen átélhető a tragédia súlya. Az operatőri munka teljesen rendben van, a Jerry Goldsmith zenéje pedig gyönyörűen festi alá a történetet. Szomorúan szép emléket állítottak az alkotók a Pearl Harbor-ban történt eseményeknek és a résztvevőknek.
A filmnek az volt a különlegessége, hogy az amerikai részeket amerikai rendezőre, a japán jeleneteket pedig japán rendezőre bízták, mégis egységes egészt tudtak alkotni a képek. Nem lehet kiemelni senkit a szereplőgárdából, mindenki kiválóan teljesítette a feladatát, az én személyes kedvencem So Yamamura volt Yamamoto admirális szerepében, akinek az arcára a záróképben nagyon sok évvel a film első megtekintése után is kristálytisztán emlékszem.
Mit jelent a nem éppen hétköznap cím? A japán pilótáknak ezzel kellett jelezniük a hadvezetés részére, hogy elérték Pearl Harbort, és az akció végrehajtható. Innentől kezdve várták a parancsot a tüzelésre. Yamamoto tudta, mit tesz, amikor megadja az engedélyt, de nem volt választása. Az amerikai tiszteknek pedig végig kell nézniük a pusztítást, holott minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy ne következzen be a katasztrófa. Emberi hibák, nagypolitikai összefüggések vezettek odáig, hogy 1941. december 7-én megtörtént az az esemény, amelynek következében Amerika belépett a háborúba. Ennek állítottak méltó emléket az alkotók.
Pearl Harbor-nak nem voltak hősei, csak áldozatai, ez ennek a szomorúan szép filmnek a legnagyobb tanulsága.
8/10
A Tora!Tora!Tora! teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
