Nevettél már sírva egy háborús filmen? Ha ezt megnézed, akkor fogsz! Nagyon kevés jó vígjáték készült háborús témában, hiszen nem könnyű megtalálni a helyes arányokat, mert ugyebár a csatákban nagyon sok ember hal meg, és az ő áldozatuk minden tiszteletet megérdemel. Robert Altman azonban nem szívbajos típus, ő bizony bevállalta, hogy megtöri ezt a tabut. Okosan kihagyta a csatajeleneteket, arra koncentrált, hogy az orvosok hogyan élték túl a hétköznapokat a koreai háború mészárszékében. Az eredmény egy hihetetlenül szórakoztató vígjáték lett, amelyen nagyon sok évvel a bemutatója után sem fogott az idő. Kizárólag szinkronnal ajánlott a megtekintése!

Megérkezik a hadi kórházba a két új orvos, Sólyomszem Pierce (Donald Sutherland) és Duke Forrest (Tom Skeritt). Laza stílusuknak köszönhetően igen hamar beilleszkednek a többiek közé. Sólyomszemet alapjáraton sem kell félteni, ha nőkről és buliról van szó, de igazán akkor szabadul el a pokol, amikor egy még nála is őrültebb doki, John McIntyre (Elliott Gould) csatlakozik a csapathoz. A két vásott cimbora sok kalandot él át együtt, és már azt hisszük, nem lepődünk meg semmin, de akkor jön egy rögbimeccs...

Kezdjük a negatívummal: kicsit nehezen indul be a film, szokni kell az atmoszférát (emberek, néhány kilométerre tőletek háború van, nektek az a dolgotok, hogy életeket mentsetek, ne már, hogy minden szabad percetekben a csajokon és a bulikon jár az eszetek!). De amikor Duke beteszi a lábát a történetbe, minden azonnal a helyére kerül, indul az igazi agyeldobás, unalomnak itt nincs helye, nyugodt lelkiismerettel nevetjük halálra magunkat, egyszerűen nincs idő filozofálni, olyan sebesen özönlenek a poénok. Nincs igazi története amely indul valahonnan és eljut valahová, de meglepő módon mégsem esik ettől  szét a film, elsősorban a kiváló forgatókönyvnek köszönhetően (ami nem véletlenül ért Oscart), másodsorban pedig annak, hogy a két főszereplő elképesztően jó párost alkotott. Simán őrült volt ez a két fazon, de nagyon jól állt nekik!

Tudom, hogy lány létemre most óriási feminista kirohanást kellene intéznem a film ellen, mert a nők itt valóban csak a főszereplők vágyának tárgyát képezték, olyan macsó szöveget nyomtak a fiúk ("nővér, ha nem lenne ilyen csodás teste, már régen nem lenne itt" stb, stb), hogy normál esetben azonnal kiakadnék rajta, de annyira nem lehetett komolyan venni a filmet, hogy eszembe se jutott ilyenekkel foglalkozni. Jóízűeket tudtam nevetni pl. azon, hogy az összes férfi orvos odahúzza a székét, hogy jól mozizzon, amikor az éppen fürdő ápolónők sátráról eltüntetik a ponyvát. Na és az, hogy a főnővért kizárólag "Égő ajak" néven hajlandóak nevezni (hogy miért? nem árulom el, tessék megnézni a filmet!), hát lehet haragudni erre a két csibészre? Az sem semmi, ahogyan kiutálják köreikből a szentfazék Burns-t, azon pedig már meg sem lepődünk, hogy a kezdetben komoly főnővér a film végén a pompomlányok vezetőjeként tündököl, és ez tényleg csak egy kis ízelítő a poénözönből.

Szigorú értelemben vett karakterfejlődés nincs a filmben, nem is igazán lehet, hiszen az utánozhatatlanul humoros felszín alatt ott bujdos az a nagyon is súlyos mondanivaló, hogy a háború borzalmát máshogyan nem lehet túlélni, csak úgy, hogy nem vesszük komolyan magunkat és megpróbálunk tudomást sem venni arról, hogy milyen mészárszék kellős közepén töltjük a mindennapjainkat és végezzük a munkákat. Nagyon erős vonal a bajtársiasság, hiszen akik ilyen zárt közegben élnek, azok egy család lesznek egy idő után. Erre a legjobb példa az, amikor a fogorvosuk nemi identitásproblémák miatt úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, Sólyomszem nem akarja megtagadni tőle ezt az élményt, és megrendezi neki a saját halálát (természetesen kizárólag azért, hogy megmentse az életét). Sólyomszem és McIntyre alakja mindent visz, de a többi karakter is nagyon jól meg lett írva, a táborparancsnok, a főnővér, Radar, de tényleg mindenkit fel lehetne sorolni. 

Elliott Gould nem olyan ismert színész, így jól rá lehet csodálkozni arra, hogy milyen jó színész (még azt a rémes bajuszt is el lehet nézni emiatt). Donald Sutherland-nek nagyon jól állnak az őrült figurák, most sem csalódunk benne, simán zseniális, amit művel a filmben. Tom Skerritt elég gyorsan kikerül az események középpontjából, Sally Kellerman bájosan volt felejthető,  Robert Duvall hozta a tőle elvárható szintet. Még egyszer mondom,  bűn kihagyni a szinkront, Vass Gábor és Selmeczi Roland zseniális!

Robert Altman filmje közel sem tökéletes, de amikor beindul a poéngyár, tényleg nincs megállás, nevetni kell egészen a rögbimeccs végéig (amelynek folyamán szó szerint folytak a könnyeim, olyan jókat kacagtam), kár a vége nem lett igazán ütős, és a történet eleje is felejthető. A hangosbemondó szövege nem mindig vicces, időnként kínosan rossz, de ennél nagyobb bajunk ne legyen. Nem véletlenül lett hatalmas siker a film annak idején - még egy tévésorozat is készült belőle - , durván jó lett összességében a végeredmény!

Rendkívül szórakoztató háborús vígjáték, Elliott Gould és Donald Sutherland kiváló alakításával, kötelező darab!

8/10