A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

A mozgóképet sok minden miatt lehet szeretni, elsősorban azért is, mert betekintést enged olyan (akár valós, akár kitalált) világokba, amelyekkel nem lenne más módunk megismerkedni. Guy Myhill alkotása is ezt tűzte ki céljául azzal, hogy elkalauzol minket a brit vidék legmélyebb bugyraiba, de sajnos ez a sajátos mikrokozmosz csak első látásra izgalmas.

Goob-ot (Liam Walpole) az év utolsó tanítási napján azzal búcsúztatják, hogy "próbáljon minél messzebbre menekülni ebből a szarfészekből." És valóban semmi irigyelni való nincs a srác életében: egy koszlott útmenti bisztrón és néhány lakókocsin osztozik bátyjával, anyjával (Siena Guillory) és annak pasijával (Sean Harris). Utóbbi számára érthető módon kolonc a srác, főleg, miután kedvenc hobbijának, a roncsderbizésnek is betesz, így szép lassan megkezdődik a néma háború a férfi és az egyre inkább férfivá váló Goob között.

Guy Myhill filmje egy egészen különös brit white trash világba helyezi bele történetét, amelyen látszik az aprólékosság és az odafigyelés. Élő és lélegző a norfolki vidék lepusztult helyszínei: nem a stúdiószag árad a díszletekből, hanem látni, hogy az alkotók rengeteget merítettek a valóságból a hangulat és a képi világ megkomponálásához. A környezetnél is nagyobb erényei azonban a műnek az ezt benépesítő figurák, hála a színészek bámulatosan hiteles alakításának, és elsősorban Sean Harris minden jelenetet uraló karizmájának. 

Ez a világ azonban csak a felszínen érdekes: attól, hogy a déli akcentust cockney-ra cseréli, alapjaiban a The Goob is pontosan úgy működik, mint bármelyik másik hasonló szociográfia, játszódjon akár az USA déli államaiban, vagy éppen hazánkban. A fiú-mostohaapa konfliktussal a rendező a white trash egyik lehető legnagyobb kliséjét tette meg középponti elemnek, az igencsak kiszámítható módon eszkalálódó ellentét mellett pedig tartalom gyakorlatilag nincs is a műben. Mellékszereplők és mellékszálak jönnek és mennek (néhol egészen durván elvágva), a cselekmény azonban főhősével együtt csak céltalanul lézeng ebben a világban. Viszont mivel a környezet csak a tipikus white trash jellemvonásokat hordozza magán, és csak egy-két apróbb részletében találni érdekességeket, a produkció nem tud hangulatfilmként megállni a lábán, és hiába festik meg az alkotók érzékletesen akár szereplőiket, akár az atmoszférát, a film egy idő után egyszerűen unalomba fullad.

Így végül a The Goob ahelyett, hogy elvarázsolt volna, tulajdonképpen megölte az élményt, amint kiviláglott belőle, hogy a szokásos műfaji paneleken kívül nem tud semmi lényegessel szolgálni. De természetesen lehet, hogy az a tanulság, hogy Alabamától Norfolkon át a magyar vidékekig mindenhol ugyanolyan lecsúszottnak lenni, csak ez éppen egy másfél órás film keretében egyáltalán nem volt izgalmas.

5/10