A film mindig is egy kapu volt a világra: ezen keresztül az alkotók teret nyithattak nekünk, a nézőknek bármilyen tőlünk távol álló dologra, függetlenül attól, hogy időben, térben vagy képzeletben értjük ezt. Azt hiszem, ha csak magának is, de mindenki válaszolt már úgy a "Miért nézed meg?" kérdésre, hogy "Mert érdekel." Ebből a szempontból pedig a Timbuktu hatalmas fórral indul: egy olyan világot kísérel meg bemutatni, amely nem elég, hogy kellően messzi tőlünk, de nem is kapott túl sok feldolgozást a filmvásznon.

Néhány éve az újságot címoldalát a mali dzsihádisták térnyerése töltötte meg, a film pedig közéjük kalauzol el minket, a megszállt Timbuktu mindennapjaiba nyújtva betekintést. Ahol a harcosok vezetője és az imám között napi szinten folynak a vallási viták, a milícia teljesen értelmetlen szabályokat szab ki a lakókra, majd ítélkezik felettük, miközben a helybelieknek a harmadik világbeli szegénység mindennapos szituációival is meg kell küzdeniük.

A fentiekből talán már kitűnik, hogy a produkcióból hiányzik egy központi narratíva, és Abderrahmane Sissako rendező valóban sokkal inkább az életképekre és az egy-egy jelenetes szkeccsekre helyezi a hangsúlyt munkájában. Ami egy ilyen jellegű darabban hatalmas előny is lehetne, hiszen nem köti semmi az alkotók kezét, hogy ne mindig a lehető legerősebb és legérdekesebb epizódokat emeljék ki a választott téma kapcsán. De a feltételes módból már sejthető, hogy ez esetben legkevésbé sem ez történt, mert a Timbuktu jeleneteinek bő háromnegyede alig képvisel valamilyen értéket. A minimális cselekményféleséget kiadó konfliktus semmilyen jellegzetességet nem hordoz magán, gyakorlatilag bármelyik szegény országnak sajátja lehetne az ezen keresztül ábrázolt probléma. Ez viszont pont a mű legérdekesebb vonásait jelentő dzsihádistákról vonja el a figyelmet, akiknek szintén nem mindig a legizgalmasabb pillanatai kerültek a szkriptbe. Triviális kimondani, de a film ott vérzik el, hogy nagyrészt semmiből jött, sehova nem tartó, érdektelen, jellegtelen és dögunalmas jelenetek alkotják.

Viszont vétek lenne elhallgatnom, hogy amikor lábra kap a Timbuktu, akkor nagyon nagy élmény tud lenni, az imámmal folytatott hitviták, a tiltás miatt labda nélkül, képzeletben focizó gyerekek, valamint a botcsinálta hadvezér és sofőrjének párbeszédei egytől-egyig fenomenális pillanatokat szülnek, amelyeket a nagyszerű fényképezés, a környezet és a színészek hitelessége csak még kivételesebbé tesz.

Sajnálatos módon viszont ezek tényleg kivételek a produkció unalmasságában és érdektelenségében is, így végső soron szinte alig kap valamit, aki ezt a bő másfél órát rászánja a Timbuktura az életéből. Sissako egy hatalmas ziccert hagyott ki, és az csak a sors fintora, hogy még így is rengeteg ember érdeklődését (köztük az enyémet is) fel tudta kelteni - érdemtelenül.

5/10