Jókat szoktam mosolyogni a megdöbbent arcokon, amikor elmondom, hogy tiniéveim kedvenc romantikus filmje a Tarantino forgatókönyvéből készült, Tony Scott rendezte Tiszta románc. Lány létemre ugyanis teljesen hidegen hagynak a negédes, átlagos szerelmes mozik, és tényleg ezt a rendkívül dögös alkotást néztem rongyosra annak idején. Ennek legfőbb oka az akkoriban piciny lelkemben dúló elsőfokú Christian Slater-mánia, másrészt pedig a mester hihetetlen szövege, amely akkoriban még nem számított annyira alapnak, mint mostanában. Igazi agyeldobásos élmény volt egykoron moziban, és utána számtalanszor kazettán, egy igazi cool road-movie, amelyben van szerelem, dráma, vér, és irgalmatlanul jól megírt jelenetek sora, amelyet még ennyi év távlatából sem tudtam kiverni a fejemből. Nagyon régen láttam utoljára, de amint megláttam Patricia Arquette-et a Sráckorban, azonnal eszembe villant az a kép, amelyben talpig véresen hidegre teszi az akkor még teljesen ismeretlen James Gandolfinit. Már kerestem is elő a filmet, és indulhatott a mozizás, amely után csak azt tudom mondani, hogy még mindig zseniális!
Clarence Worley (Chrisitan Slater) eladó egy képregény és videofilm boltban, és mint minden születésnapján, most is moziba megy kung-fu filmet nézni. Azonban ezúttal társasága akad, Alabama (Patricia Arquette) véletlenül ráönti a kukoricáját, és a közös mozizás az ágyban végződik. Másnap reggel a lány közli a fiúval, hogy ő egyébként egy callgirl, akit a főnöke megfizetett azért, hogy vele legyen, de beleszeretett, úgyhogy talán szóljon hozzá ehhez a helyzethez. Az eredmény egy gyors esküvő, és a fiatalok élhetnének boldogan, de a fiú úgy dönt, hogy elmegy a lány ruháiért és tévedésből egy bőrönd kábítószert hoz el. Innentől kezdve az események nagyon felgyorsulnak és elég véresen alakulnak...
Egy életre megjegyeztem Sonny Chiba nevét, pedig a kung-fu filmek eléggé távol állnak tőlem. Ahhoz pedig Tarantino zsenije kell, hogy minden idők egyik leggázabbnak látszó Elvis-es csajozós szövege is meglepőnek, de eredetinek tűnjön, tehát nagyon jó a felvezetés. Kíváncsiak leszünk a történetre, amely tényleg romantikusan indul, de aztán egyre inkább eldurvulnak a dolgok. A végén természetesen a véres finálé sem marad el, de addig még nagyon sok minden történik szerencsére, egyetlen percig sem lehet unatkozni a játékidő alatt.
Nem kevés önéletrajzi elemet tartalmaz a forgatókönyv, hiszen Tarantino egykoron valóban egy olyan üzletben dolgozott, ahol a történet szerint Clarence, imádja a B-filmeket, ami nem csoda, hiszen nála munkaköri kötelesség volt a nem mindig A-listás alkotások megtekintése. Meglepő, hogy Tony Scott milyen jól ráérzett az ő egyedi stílusára (habár a happy end ezúttal nem maradhatott el, de még ez sem lett giccses), kettejük tehetségének és a kiváló színészi alakításoknak köszönhetően egy olyan egyedi alkotás jött létre, amelybe nagyon könnyű belefeledkezni, és garantáltan nem fogja elfelejteni, aki megnézi. Zseniális jelenetek sora látható benne, de mind közül kiemelkedik az, amelyben Christopher Walken és Dennis Hopper utánozhatatlan kettőse arról beszélget, hogy a szicíliaiak igazából négerek. A maffiavezér jobbkeze faggatja Clarence apját arról, hogy mégis merre van a pici fia és az ellopott drog, igen kifinomult stílusban (tudja mi ez? és megmutatja az öklét, és orrba vágja a kedves papát), aki ezt nem viseli túl jól, ezért csevegő hangon elmeséli a szicíliai származású bűnözőnek, hogy benne bizony történelmi okok miatt néger vér folyik. A végeredmény nem lehet kétséges ("nem öltem embert 1984 óta"), de az oda vezető beszélgetés igazi stílusbravúr, amelyet nem lehet elégszer látni.
A karakterek mindegyike érdekes, a hihetetlenül erős szereposztásnak köszönhetően pedig minden jelenetet öröm nézni (Brad Pitt drogmámorban úszó, bután vigyorgó szobatársként megvan? Gandolfini és Arquette közös jelenetei?), még a legkisebb mellékszerepben is olyan színészek láthatók, mint Samuel L. Jackson. Az ember lánya szinte sajnálja, hogy Gary Oldman magát négernek képzelő, raszta frizurás karaktere nagyon hamar ér véres véget, és akkor a Királyt megszemélyesítő Val Kilmerről egyetlen szót sem szóltam. Tökéletesen szórakoztató, Tarantino-hoz méltó szöveggel és fordulatos cselekménnyel hódító romantikus road-movie-ról van szó, amelyben megkapja a magáét Hollywood, a maffia, a rendőrség, és mindenki, aki éppen belefért a történetbe. Nem véletlenül lett belőle kultfilm a maga idejében, tényleg minden összejött benne, meglepő módon mégsem lett gigasiker, a DVD-kiadásnak köszönheti, hogy a közönség végül a szívébe zárta ezt az őrülten véres és romantikus ámokfutást.
Christian Slater és Patricia Arquette között jól működött a kémia, nagyon jól kiegészítették egymást, szerethetőek voltak, akiknek teljes szívünkből tudtunk drukkolni. Christopher Walken és Dennis Hopper mindent vitt, mellettük még Gary Oldman zseniális alakítása is háttérbe szorult némileg. James Gandolfini remek, akárcsak Brad Pitt, a Chris Penn-Tom Sizemore rendőrpáros kiváló, de minden szereplő hozzájárult a sikerhez, tökéletes volt a casting.
Tony Scott Az utolsó cserkész után hozta össze ezt a kiváló filmet, amely a mára már klasszikussá vált Tarantino-mozik alapmotívumait tökéletesen felhasználja, de mégis egy teljesen más stílus a végeredmény. A néző megkapja az operaszerű végkifejletet, megkedveli a főszereplőket, és nagyon sajnálja, amikor véget ér Clarence és Alabama története, mert még nézte volna egy jó ideig. Megunhatatlan!
Romantika Tarantino módra, Tony Scott stílusban, kötelező darab!
9/10
