Angelina Jolie nem buta lány. Tudja, hogyan tartsa fenn az érdeklődést maga iránt, világsztár még úgy is, hogy évek óta nem forgatott komolyabb filmet. Lassan, de biztosan megpróbál átállni a kamera túloldalára. Látszólag könnyű dolga van, hiszen gyakorlatilag azzal forgat, akivel akar, a férje sikeres filmproducer, tehát csak el kell kérnie tőle a jó film receptjét két gyereknevelés, humanitárius munka, életműdíj és hasonlók közben. Ez a feladat valószínűleg abszolválva lett, hiszen a 12 év rabszolgaság mintájára került előkészítésre ez alkotás (azaz végy magad mellé elismert forgatókönyvírókat, egy sikerkönyv alapján készíts életrajzi filmet, castingolj jól, na és persze egy kiváló operatőr sem árthat), de a kivitelezésbe nem kevés hiba csúszott, ezért sajnos egy unalmas kliséhalmaz lett a végeredmény, nem sikerült méltó emléket állítani egy nem mindennapi életnek.

Louis Zamperini (Jack O'Connell) egy olasz bevándorló család tagjaként, a semmiből jut el odáig, hogy részt vegyen az olimpián 1936-ban futásban. Kitört a második világháború, a fiatalember bevonult a hadseregbe, és egy bombázó repülőgépen teljesített szolgálatot. Egy nem túl szép napon műszaki hiba miatt lezuhan a gép az óceán fölött. Hárman élik túl a katasztrófát, egyikük éhen hal, ketten kerülnek a japánok fogságába. Louis egy olyan táborba kerül, amelynek parancsnoka, Watanabe (Takamasa Ishihara) elhatározza, hogy megtöri a lelkét...

Ennél a filmnél minden adott volt ahhoz, hogy jól sikerüljön, mégis harmatgyenge lett a végeredmény. Coen-ék hozták a kötelezőt, a forgatókönyvük tisztes iparosmunka (ők ennél sokkal többet tudnak, de nyilván megkapták az ukázt, hogy az Oscar a cél, ezért ne most kreatívkodják szét az agyukat, ha nem muszáj), beleírtak mindent, ami egy életrajzi filmhez kell (hogyan lesz egy utolsó senkiből olimpiai bajnok futó, hogyan kerül a japán fogolytáborba, és hogyan nem sikerül megtörnie őt az ellenséges tisztnek, hős lesz, stb., stb), a szöveggel sincs komolyabb gond, de a történet egy idő után szétesik, lassan, de biztosan egy átlagos háborús-hadifoglyos tévéfilm szintjére süllyed. Erről már nem a tesók tehetnek, hanem Angelina, akinek talán először kisebb projekteken kellett volna gyakorolnia, mielőtt belevág egy ilyen nagy volumenű filmbe, hiszen egy bestseller megfilmesítéséről van szó, ráadásul egy amerikai hős a főszereplő, akinek a története közismert. Nem sikerült eltalálnia az arányokat, túlheroizálta az eseményeket, elveszett a részletekben, mindent meg akart mutatni, nem találta meg azt a fő dramaturgiai szálat, amelyre felfűzné a filmet, és ami a legrosszabb, nem sikerült a Zamperini-Watanabe konfliktusnak kellő súlyt adni.

A film feléig tart, amíg eljutunk a fogolytáborba, addig szépen fényképezett jelentek során ismerkedünk meg a főhőssel, túlságosan sokáig tart az előzmények bemutatása. Nem az lett volna a film célja, hogy bemutassa, hogyan lett olimpiai résztvevő Zamperini, hanem a japán fogságra kellett volna koncentrálni. Vagy legalább arra fókuszálni, hogyan alakult ki az élsportoló nem mindennapi küzdőképessége és lelkiereje. Erről azonban nincs szó sajnos, tényleg csak az életrajz legfőbb eseményeivel ismerkedünk meg. Azt sem tudjuk meg, mi az igazi problémája Watanabe-nak Louis-val, ezért nem sikerül elhitetnie velünk, hogy valóban komoly fenyegetést jelent az életére, nem csak egy unatkozó tiszt, aki éppen vele kezd el kegyetlenkedni. És még ezek a sorozatos vegzálások is súlytalanok, annyival magasabb erkölcsi szinten áll a főhős már kezdettől fogva, hogy nincs igazi jellemfejlődés, és ezért a két ember konfliktusa sem tud hatást keltően kibontakozni. Összességében sajnos nem sikerül bevonni a nézőt az eseményekbe, nem ragad magával a történet, persze örülünk, hogy a fiú kijutott az olimpiára, szurkolunk neki, hogy túlélje a fogolytábort, de ennyi és nem több. Egy szép, de üres életrajzi tablót nézhetünk végig, amelynek gyönyörű képei vannak, de tartalma sajnos nem sok.

Ne legyünk igazságtalanok, a film nem nézhetetlen, egyszerűen csak sokkal több volt benne, mint ami sikeredett belőle. Ha nem az Oscar - díj lebeg az alkotók szeme előtt, akkor valószínűleg sokkal jobb film született volna, de annyira biztosra akartak menni, hogy nem figyeltek a részletekre. Így egy középszerű, unalmas, dühítően felejthető alkotás született, kárba veszett a tehetség. a beleölt energia és persze pénz. Három jelölést végül csak besöpörtek Jolié-ék, de vélhetően nem azokban a technikai kategóriákban tervezeték elérni ezt a számot, amellyel végül kiszúrta a szemüket az Akadémia.

A színészi játékon nem múlt semmi, Jack O'Connell tökéletes választás volt a főszerepre, sajnálom a fiút, egy másik évben, amelyben nem ilyen erős a mezőny, valószínűleg begyűjthette volna az első Oscar-jelölését, de hát fiatal még, és lesz még olyan film a közeljövőben, amelynek köszönhetően eljut odáig. Nagyon tehetséges színészről van szó, ez szerencsére egyre többen veszik észre, elhalmozzák szerepekkel, a megérdemelt sztárstátusz csak idő kérdése. Takamasa Ishihara szintén kiváló alakítást nyújtott, ezért nagy kár, hogy a két színész közös jelenetei nem tudnak úgy ütni, ahogyan annak kellett volna. Domhnall Gleeson hozta a kötelezőt, Jai Courtney szerencsére nem kapott komolyabb szerepet a filmben,így nem annyira feltűnő, hogy továbbra sem képes maradandó alakítást nyújtani a filmvásznon.

Angelina Jolie-nak be kellene látnia, hogy minden még neki sem jöhet össze. Hanyagolnia kellene a rendezést, mert nincs hozzá igazán átütő tehetsége. Most komolyan, legyen már elég az, hogy Brad Pitt mellett kelhet fel, 6 gyerek tépi az idegeit nap mint nap, elismert jószolgálati munkát végez, jótékonykodik, ha kamera elé áll, akkor még mindig imádják a nézők. Ha a következő rendezése sem fogja megütni a mércét, akkor remélem, lesz annyi esze, hogy inkább egy újabb projektbe fog, amelyben komoly sikereket tud elérni, mert a filmsztárság nem véd meg a rendezői kudarcoktól.

Gyönyörűen fényképezett, de teljesen üres életrajzi film, amelyet maximum Jack O'Connell miatt érdemes egyszer végigszenvedni.

5/10