Danialves kritikája itt olvasható.
Nem szoktam az írásaimat előre beharangozni semmilyen módon, ám most előre szólok, hogy egyesek számára bicskanyitogató lehet a véleményem. És nem arról van szó, hogy a kis jelentéktelen, mitugrász blogger egyszer az életben fontosnak akarja érezni magát azzal, hogy szembemegy a közízléssel. Most azonban tényleg nem tudom nagyon dicsérni az aktuális kritikaalanyomat, pedig nagyon akartam szeretni a Birdmant. Annak ellenére, hogy tényleg vannak benne fantasztikus jelenetek, összességében egy hihetetlen mértékű csalódásként éltem meg Alejandro Gonzalez Inárritu filmjét.
Elképzelhető, hogy az Inárritu-esszencia volt számomra stílusidegen, hiszen a Birdmanen kívül csak a 21 grammot láttam a direktortól, de azt is olyan régen, hogy csak homályos emlékfoszlányok képében tudom visszaidézni. Azt éreztem, hogy egy elképesztően erős gát van jómagam és a film között. Mintha a Birdman meg sem próbálta volna magát megszerettetni velem. Tényleg akadnak zseniális pillanatok, de akárhányszor kezdtem volna úgy érezni, hogy révbe ér a film, a csoda hirtelen elillant. Az ilyen momentumok halmozása helyett olyan hülyeségekkel húzzák időt, hogy Edward Norton és Emma Stone karakterei "Felesz vagy mersz"-et játszanak, de a szenzációhajhász, a történetre semmilyen kihatással lévő leszbikus csókcsatát is ide lehetne venni, amiről lerí, hogy csak azért tették bele a filmbe, hogy egy figyelemfelkeltő vágóképpel lehessen promózni a filmet.
A Michael Keaton-i önreflexiókat imádtam, de alapból elég álszent filmnek gondolom. Sokféle témát veséz ki, melyek közül az egyik legnagyobb figyelmet a filmvilág romlása kapja, ami ugye egyre inkább üzleti, mintsem művészeti értékeket szolgált. Ennek ellenére előfordulnak olyan színészek a filmben, akik bizony már jó párszor szerepeltek aranytojást tojó blockbusterekben, melyek után kissé hiteltelen volt számomra, ahogy Inárritu a filmművészet romlását próbálja az aktorai - akiknek az alakításai egészen pazarok - segítségével prezentálni. Túlzottan nagyképűnek éreztem a rendezőt, ezáltal magát a mozit is. Végig olyan érzésem volt, mintha a készítők azt sugallták volna, hogy ők a tökös gyerekek, akik mindent lefikáznak a mai társadalomban, miközben persze az ő alkotásuk maga a megtestesült tökéletesség.
Az összképnek sokkal jobbat tett volna, ha nem lengi körbe az egész produkciót a túlzott maximalizmus. A Birdman ugyanis nem akar szimplán egy jó film lenni, hanem mind közül a legjobbá akar válni. Az a szomorú, hogy egyes jelenetek láttán erre a címre még jogosan is pályázhatott volna, de a játékidő nagy részét vontatott, ötlettelen képsorok teszik ki, amiken az érdektelen párbeszédek is csak rontanak. Természetesen itt-ott előbukkannak elgondolkodtató dialógok és monológok, de mindennek olyan mondvacsinált, improvizatív jellege volt. Egyáltalán nem sikerült ráhangolódnom erre a stílusra, pedig a vígjátékelemek többsége teljesen korrekt, de ez egy olyan univerzum filmes berkeken belül, amihez hozzászagolni sem igazán sikerült a két órás játékidő alatt. A karakterek kidolgozásába is lehetett volna sokkal több időt fektetni. A főszereplőt alakító Michael Keatonon kívül minden fontosabb figurát egy szóban tudnék jellemezni: Edward Norton-é a bunkó, Emma Stone-é a fura, Zach Galifianakis-é a hiperaktív karakter, és még lehetne sorolni...
Ami még nagyon bántott az, hogy nem volt meg a játékidő és a tartalom közti egyensúly. 119 perc nekem egyszerűen nem volt elég ahhoz, hogy ennyi témát sikerüljön hatásosan körüljárni, Inárritu sokat markolt, de nagyon keveset fogott. Átfogó társadalomkritikát akart elénk tálalni, ami hellyel-közzel ugyan működik, viszont nem jutott minden szál elvarrására elég idő. Az apja-lánya kapcsolatot csak említés szintén nyomják le a torkunkon néhány közhelyes okossággal, az alakulófélben lévő románccal az égvilágon semmit nem kezdtek, a fő mozgatórugót jelentő filmiparral szembeni kritikát pedig olyan attitűddel mondják a képünkbe, mintha a Birdman szidná először a blockbustereket. Konkrétan mindenki el volt ájulva a Birdman által felmutatott eszmékkel, holott tisztában van mindenki a filmvilág romlásával, illetve azzal, hogy a kasszasikert jelentő alkotások fogják nagy valószínűséggel a mozi jövőjét jelenteni. Hiába értek egyet a film ezen értékeivel, az még nem jelenti azt, hogy el is tudtam fogadni Inárritu érveléseit. Az pedig már más kérdés, hogy az a közönség, akiknek elsősorban ez a fajta szemlélet szól, feltehetőleg nem fognak erre az alkotásra befizetni.
Sajnos nem olyan okos film a Birdman, mint amilyennek be van állítva és a spanyolviaszt sem találja fel. Vannak elvitathatatlan érdemei, de mindent összevetve egy unalmas, beképzelt szellemben elkészített mozinak tartom, amit az én ízlésvilágom képtelen volt befogadni. Olyan volt számomra, mint az a megmondóember, aki mindennek és mindenkinek odapörköl, csak épp saját magáról, illetve a saját hibáiról nem vesz tudomást. Óriási csalódás...
5/10