A Holtodiglan kapcsán követtem el azt az eszmefuttatást, hogy a krimi és a hozzá hasonló zsánerek gyakorlatilag tetszhalott állapotával még akár jól is járhatunk: csak azok a koncepciók valósulnak meg így, amelyek igazán kiválók tudnak lenni. A Sírok között láttán viszont vissza kell vonjam ezt a bátor kijelentést, ugyanis Scott Frank alkotása pontosan azt a középszert képviseli, ami miatt a stúdiók inkább a low-budget horrorokat gyömöszölik be tucatjával az ilyen produkciók helyére.

Matthew Scudder (Liam Neeson) egy kiégett ex-rendőr és egyben illegális magánnyomozó. Legújabb ügyfele arra kéri, hogy találja meg a feleségét, akit elraboltak és a váltságdíj kifizetése ellenére brutálisan megöltek. Miután főhősünk beleássa magát az ügybe, hamar kiderül, hogy nem egyedi esetről van szó, illetve az sem véletlen, hogy ügyfele hozzá fordult, és nem a rendőrséghez. A nyomozó viszont nem adja fel, és úgy dönt, szembeszáll a kegyetlen gyilkosokkal.

Lawrence Block könyvének adaptációját igazán jó lelkiismerettel nehéz lenne kriminek besorolni. Az effektív nyomozás meglehetősen kevés a lépésben haladó történetben, amelyben olyan mellékzöngék vonják el a figyelmet a főszálról, mint főszereplőnk alkoholista múltja, "aranyoskisgyerek" sidekickje és a bűnügy szövevényes háttere. Szerencsére a forgatókönyv is belátja ezt, és igen hamar áthelyezi a hangsúlyt az elkövetők kilétének firtatásáról a velük való leszámolásra, azonban ez sem sikerült túl hatásosan. Eleve a finálé és bizonytalan lezárás sem képes semmilyen katarzist nyújtani, de a fő gond sokkal inkább az, hogy hiába stílusos Scott Frank rendező munkája, mindvégig átlagos hatást kelt.

A mű szeretne a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokkal valami olyasfajta neo-noir atmoszférát teremteni, mint amilyen Dennis Lehane műveinek sajátja, de a morális pesszimizmusnak, a sötét környezetnek és ambivalens főhősünknek sem súlya, sem célja nincs ebben a sztoriban. Az ennek csak a kisebbik része, hogy Matthew Scudder nyomozó egy kissé klisés (és a filmben eléggé erőltetetten ábrázolt) alkoholizmuson kívül sok árnyalást nem kap. A nagyobb gond az, hogy az alkotók képtelenek tartalmas gondolatokat, de önmagában gondolatokat megfogalmazni a vásznon ábrázolt és a szereplők által egyre jobban felfedezett erőszak kapcsán, amely így már erősen az öncélúság határmezsgyéjén mozog.

Így végeredményben egy, a ponyva felső határán helyet foglaló tucatkrimit kapunk, amelyben Scott Frank ugyan képes a cselekményt biztonsággal elvinni A-ból B-be, és még néhány hangulati elemet is meg tud ragadni, de az összkép kifejezetten semmitmondó és felejthető. Viszont kétségtelen, hogy vannak ennél rosszabb bűnügyi thrillerek is, így a műfaj szerelmesei legalább a középszer biztonságát megtalálhatják ebben az alkotásban.

6,5/10