Úgy készültem, hogy a földbe fogom döngölni ezt a filmet, de mégsem tudom tiszta lelkiismerettel megtenni. Annak ellenére, hogy egy eleve kissé túlértékelt alkotás (Démonok között) prequelje/folytatása/spin-offja, és hogy a rossz emlékű Mortal Kombat 2. másodvonalbeli rendezője, John R. Leonetti követte el, a film mégis értékelhetőre sikerült. Komolyan, nem viccelek!
A sztori a hetvenes évek Amerikájában zajlik, ahol Mia, a várandós kismama és a férje, John egy éjjel két erőszakos sátánistával találja magát szemközt. Az incidens a saját otthonukban történik... Az események kiheverése után az amatőr babagyűjtő Mia egyik bábuja furcsán kezd viselkedni, a házban pedig megszaporodnak a különös események.
A történet, bár a Démonok között világában játszódik, inkább egy másik James Wan alkotást idéz meg, az Insidioust. Itt is egy olyan család tipikus esetével állunk szemben, aminek az életét egy démon keseríti meg (lsd. még ide: Paranormal Activity). Annyi a trükk a dologban, hogy ezúttal a gonosz entitás nem egy házhoz vagy egy személyhez kötődik, hanem egy hátborzongató babához. Valljuk be, a Gyerekjáték-sorozat, vagy a Halálos hallgatás fényében ez az ötlet sem hat a releváció erejével.
Az eddigiekből világosan kitűnhetett, hogy az Annabelle nem épp a világ legeredetibb alkotása. A film kiválóan beleillik a ma divatos, általában James Wan (aki az Annabelle esetében producerként szerepel a stáblistán) nevével fémjelzett, általam csak "csajhorror" néven csúfolt vonulatba. A mocsáriszörny kolléga által megfogalmazott definíció alapján ezeknek az alkotásoknak a központjában egy külső, nem evilági erő által megtámadott család áll (ezt kipipálhatjuk az Annabelle esetében), ahol elsősorban a feminim oldal (pipa) érzékeli a veszélyt, és ő tudja felvenni a harcot a betolakodóval valamely, a női princípiumhoz tartozó érték (hitvesi szeretet, család egységébe vetett hit, anyai szeretet - pipa) segítségével. Ugyanezt simán rá lehet húzni az Insidiousra, a Dark Skiesra, vagy - kis hangsúlyeltolódással az áldozatokról a "szakértők" irányába - a Démonok közöttre is. A csajhorror további általunk megfigyelt jellemzői: általában olcsó, mert keveset mutat, de sokat sejtet. Mindig a családot fenyegető veszély képezi a félelem alapját, ez az a szegmense, amit a néző leginkább át tud érezni. Gore-t szinte nem is használ, jump scare-t viszont annál többet, és annál változatosabban.
Ezek alapján az Annabelle a "csajhorror" újabb zászlóshajójának tekinthető. Minden igaz rá, amit fentebb leírtam. Abszolút nem lép ki a felvázolt kategória határai közül (pedig mondjuk a női testben növekvő új élet, vagy a szülés utáni depresszió vonalán benne volna a potenciál), de annak minden elemét megfelelően hozza ahhoz, hogy a célközönséget alkotók - jellemzően lányok, asszonyok, és családcentrikus férfiak - kellemesen borzonghassanak a moziban.
A filmet nagyvásznon volt szerencsém megtekinteni, teltház közepette, így lehetőségem nyílt megfigyelni a főként fiatal lányokból álló közönség reakcióit is. A lányok úgy sikongattak, hogy öröm volt nézni, a kisebbségben lévő fiúk pedig zavart poénkodással próbálták oldani a feszültséget. Az Annabelle tehát empirikus megfigyeléseim, és a nemzetközi jegyeladási statisztikák alapján prímán működik azoknál, akiknél kell. De miért? Hogy lehet eladni lényegében ugyanazt már sokadjára?
Négy összetevőt emelnék ki, amik talán a film sikerének fontos fogaskerekei lehetnek:
1. Annabelle Wallis. A főszereplő Miát alakító fiatal színésznő abszolút visszafogott eszközökkel, de rendkívül hitelesen formálja meg a rá bízott figurát. Törékeny, visszafogott jelenléte, természetesnek ható kismama-karaktere egyértelműen felidézte bennem Mia Farrow-t, és a Rosemary gyermeke című Roman Polanski-klasszikust. Azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem is kell egy horrorfilmben szereplő színésznőnek. Nem tudom, hogy csak ezt az egy karaktert sikerült ennyire elkapnia, vagy ilyen tehetséges, mindenesetre érdemes lesz megjegyezni a nevét.
2. Logikus felépítés. A film nem egy nagy "wasisdas" történet szempontjából, igazi nagy csavarok nincsenek benne, viszont világos, érthető, mondhatni logikus motivációrendszerrel dolgozik. A készítők nem áldozták be a logikát egy kisujjból előszopott NAGY FORDULAT oltárán, és ma már ez is nagy szónak számít. A dramaturgia is hatásosnak minősíthető, bár nem tökéletes, pl. egy sokkal, de sokkal gonoszabb filmet lehetett volna csinálni ebből, ha nem csupán eljátszadoznak egy-egy igazán kegyetlen ötlettel, de végig is viszik azt.
3. Kreatív jump scare jelenetek. A film sokszor unalmas, agyonkoptatott "hangosan becsapódó ajtó", stb. klisékkel operál, de néhány esetben igen agyasan és váratlanul használja ki az adott szituációt. Az egyik ilyen kreatív megoldást a trailerben is megvillantják a készítők. Ha megijedtél a rohanó kislányos szekvencián, akkor készülj fel, mert van még egy-két ilyen erős jelenet a filmben - főleg a második felében.
4. Tisztelgés Roman Polanski előtt. Említettem, hogy a főszereplőnő teljesítménye és karaktere megidézi a Rosemary gyermekét. Ez még lehet véletlen, de az már nem, hogy a filmben egy híradóbejátszás erejéig konkrétan megjelenik a Roman Polanski terhes feleségét meggyilkoló Manson-család. A Miáékat megtámadó kultisták is erősen Mansonékra hajaznak. Ha még mindig nem lenne elég a véletlenekből, Mia néhány víziója a játékidő vége felé Polanski másik nagy hatású horrorját, az Iszonyatot juttatta az eszembe, ahol szintén egy fiatal hősnő küzdött egy lakásba zárva a - mások számára láthatatlan - démonaival. Nem olyan nagy jelentőségű dolog ez a néhány kikacsintás, de mégis ad egy kis egyedi ízt a filmnek.
Álláspontom szerint ezek miatt az értékes részletek miatt tud élvezhető lenni az egyébként teljesen középszerű történettel, középszerű színészekkel, középszerű rendezéssel, középszerű zenével, középszerű mindennel rendelkező Annabelle. Személy szerint nekem nem lesz a kedvencem, valószínű, hogy évek múltán nem is emlékszem majd rá, de végeredményben nem bántam meg a rá költött mozijegy árát.
6,5/10
