Meglehetősen bizalmatlanul kell lassan szemlélem bármilyen tinifilmet, mert sajnos, mint minden filmes divattermékre, erre is erősen rátelepedett a lélektelen pénzhajhászás. És őszintén szólva Az útvesztő csak egy újabb darabnak tűnt a koppintások sorában, ezúttal Az éhezők viadalát egy vértelenített Kockával házasítva össze. Azonban örömmel jelenthetem be, hogy bár hatalmas remekmű nem született, Wes Ball műve azért mindenképpen megérdemli a tiszteletet, mert sikeresen megtalálta a saját hangját.
Thomas (Dylan O'Brien) egy liftben ébred, majd másodpercekkel később egy tisztáson köt ki. Ott már egy csapatnyi hozzá hasonló fiatal srác várja, mindegyikük emlékek nélkül, egy önszerveződő közösségben élve. Felettük pedig ott magasodik az Útvesztő hatalmas bejárata, amely minden reggel kinyílik, hogy aztán este bezáródjon. Kiutat egyelőre senki nem talált a labirintusból, de sok lehetőségük nincs is keresni: éjszaka olyan borzalmas lények özönlik el a területet, hogy aki nem jött ki napnyugtakor, az örökre ott is maradt. Thomast azonban ilyen apróságok nem tartják vissza.
A lassan már feldolgozhatatlan mennyiségű young adult-adaptációt elnézve az első és a legfontosabb kérdés, amit Az útvesztő kapcsán fel kell tennünk, hogy miben tud mást nyújtani? Erre pedig a válasz az, hogy nem görcsöl rá semmire. Míg A beavatott egy fél órát is rászán, hogy elmagyarázza cseppet sem eredeti és kifejezetten szájbarágós világát, addig itt már az első pillanatban az Útvesztő kapujában találjuk magunkat. Hozzáteszem, enélkül alapjaiban bukna meg a koncepció, ugyanis a történet 100%-ban a misztikumra és a rejtélyekre támaszkodik. Mindezt pedig oly módon, ahogy már régen lehetett látni filmvásznon.
James Dashner könyve annyi kérdést dob fel, amennyit talán még Lindelof sem merne. És amíg mások ezeket a mystery boxokat jobban elhúznák, hosszú percekig élnének abból, hogy végre egyet sikerült kitalálni, itt szinte még fel sem dolgoztuk az egyiket, már jön a másik. Az első fél órában csak úgy záporoznak ránk a Nagyon Hangzatosnak Szánt Köznevek (de tényleg, itt még a leghétköznapibb szavakat is valami mágikus áhítattal ejtik ki a szereplők), ezt a tempót pedig többé-kevésbé végig tartja a mű.
Ez már csak azért is jó, mert így nem tudunk elidőzni azon sem, hogy a fő konfliktus mennyire kiszámítható, mennyire nincs egy jelenet vagy szöveg, ami mély nyomot hagyna, vagy hogy az emlékeikkel együtt a karakterüket is elvesztették a szereplők. A címszereplőből is messze többet ki lehetett volna hozni, mert végső soron kissé még csalódást keltő is, mennyire nem tartogat semmit a titokzatos labirintus. Sőt, tulajdonképpen a produkció akkor a leggyengébb, amikor már elkezdené megválaszolni a saját kérdéseit, a befejezésben ez aztán okoz is nem egy kínos pillanatot.
De eddig a szűk két óráig ezek egyikével sem kell foglalkoznunk, mert annyi agyalnivalót kapunk, mintha a Lost egy egész évadát sűrítették volna össze, mindezt megspékelve néhány PG-13 horrorelemmel és egy nem túl átütő, de folyamatosan zakatoló tempóval. És aztán az alkotás amennyire laza volt végig, annyira könnyedén csap oda még egy cliffhangert a legvégére, és minden bizonnyal jót mosolyog azon, hogy most aztán a folytatásra is megvett minket. Viszont ha a második rész is hasonló lesz, akkor semmi okunk a bosszankodásra.
7,5/10
