Jim Mickle számomra a Vámpírok földjénnel bizonyította tehetségét, éppen ezért nagyon vártam, hogy más vizekre evezve mit tud alkotni. Ugyanez volt a helyzet nálam Michael C. Hall és a Dexter relációjában, ezért pont kapóra jött, hogy a Cold in July képében egyben megkaptam mindkettőt. Még akkor is, ha tulajdonképpen mindketten csalódást okoztak.

Richard Dane (Michael C. Hall) egy éjjel zajt hall a házában, amikor pedig egy betörőt fedez fel, jó amerikaiként előbb lő, mint kérdez. (Hozzáteszem, ebben részint a véletlen is közrejátszik.) Főhősünk hamar reflektorfényben találja magát, azonban ő sokkal inkább érez bűntudatot a jogos önvédelem ellenére is. Ami igen hamar félelemmé változik, amint kiderül, hogy az elhunyt apja minden bizonnyal Richard családján akar majd elégtételt venni. Mindeközben pedig az is felmerül a férfiban, hogy a rendőrség hazudott neki áldozata személyazonosságával kapcsolatban, csak azt nem tudni, miért...

Mickle nem okozott csalódást abból a szempontból, hogy alkotása sokkal stílusosabb, ritmusosabb és működőképesebb, mint például a sok hasonló vonást mutató Blue Ruin. Különösen tetszett, hogy egy 1989-ben játszódó történetben egy nagyon is aktuális koncepciót tud végigvinni az önbíráskodás kapcsán, miközben mind időben, mind térben remekül jeleníti meg az általa ábrázolni kívánt világot (pl. a korhű zenei aláfestéssel). De hiába az erős atmoszféra, a tetszetős koncepció és az értő rendezés, meglepő módon pont a cselekmény hibádzik.

Elsősorban az a feltűnő, hogy milyen éles stílustörések, kis híján műfajugrások sorakoznak előttünk, ahogy a fő történetszál egyre jobban kibomlik előttünk. Adaptációról lévén szó, lehet, hogy az eredeti könyvben nem tűntek ennyire hirtelennek a váltások, de mozgóképen világosan látszik, ahogy a home invasion mozi percek alatt átmegy egy krimibe, majd ugyanilyen gyorsan egy véres akciófilmbe. Ebből kifolyólag igazán soha nem is világos, hová tartana a történet, a darabos narratíva pedig a rendező minden ügyeskedése ellenére is becsempész néhány üresjáratot az élménybe. Ezek közül talán az egyik legnagyobb, amikor a játékidő közepe felé főszereplőnk gyakorlatilag teljesen háttérbe szorulva szemléli az eseményeket. Apropó, főszereplő: a produkció másik gyenge pontja Michael C. Hall, aki igazából Dexter felvizezett verzióját adja elő játékával, ez pedig kifejezetten nehezíti karakterfejlődése megértését.

Mindenesetre, ha kiemelkedő alkotás nem is született, egy hangulatos és valamilyen szinten szerethető darabról számolhatok be, amelyben a kiegyensúlyozatlanságok ellenére is valószínűleg mindenki fog találni neki tetszőt. Abban pedig csak reménykedni tudok, hogy Mickle-nek és Hallnak ez csak egy ugródeszka akart lenni, és lesznek még ettől jobb produkcióik is.

7,5/10