David Ayer Az utolsó műszakkal 2012 egyik legjobb filmjét tette le az asztalra, ezek után pedig számomra kötelező darabbá vált a következő munkája. Amely nagyon sokáig úgy tűnt, hogy az ősszel érkező Fury lesz, azonban előtte még gyorsan összedobott egy egyszerű akciófilmet, a Sabotage-t. Csak tudnám, hogy minek...

John "Breacher" Wharton (Arnold Schwarzenegger) a DEA egyik legkeményebb egységének vezetője. Egy rajtaütés során csapatával lenyúl 10 millió dollárt egy drogbárótól, azonban a pénznek nyoma vész. Nem elég, hogy saját feletteseik is nyomoznak utánuk, hamarosan a csapatának tagjai is elkezdenek hullani. Amellett, hogy az életük is veszélyben forog, azzal is szembe kell nézniük, hogy valószínűleg közülük valaki felelős a pénz eltűnéséért.

A legmeglepőbb mondat, amit ezzel a filmmel kapcsolatban olvastam, hogy a rendező több, mint egy órát vágott ki belőle, hogy egy komplex thriller helyett egy sokkal akció orientáltabb filmet kapjon a stúdió. Ugyanis a látottak alapján szinte alig van egy-két élvezhető akció, pedig ez legalább elterelhetné a figyelmet a borzalmas krimi-thriller vonalról. Nem zárom ki, hogy a túlságos lebutítás volt a bűnös (bár egy Skip Woods-forgatókönyvnél már nincs hova...), mindenesetre a nyomozás lényeges elemei vagy szájbarágós bakugrásokkal rohanunk végig ("ja igen, most, hogy kérdezed, amúgy tudom melyik kartell vadászik ránk"), vagy annyira kiszámíthatók, hogy még erre sincs szükség (flashbackek...). Hozzáteszem, ezekől függetlenül végül is egészen nézhető marad a mű, csak éppen az égvilágon semmi érdekes vagy izgalmas nem történik benne a néhány lövöldözésen kívül.

De az csak egy része a problémáknak, hogy az alkotás sem kriminek, sem akciófilmeknek nem igazán jó. Sokkal nagyobb baj az, hogy David Ayer, aki egész életműve során elképesztően hiteles képet tudott festeni az alvilág különböző arcairól és a velük szemben álló rendőrökről, most olyan mondatokat ad a szereplők szájába, mintha az összes tapasztalatát klisés tévéfilmekből nyerte volna erről a témáról. A színészeken pedig iszonyúan látszik, hogy ők is küzdenek ezzel: minden bizonnyal szegény Mireille Enos itta meg ennek a levét a legjobban, aki csak borzalmas ripacskodással tudja hozni a karakterét. Ráadásul vizuálisan a filmet ugyanazok a kézikamerás, home video-szerű megoldások jellemzik, mint Az utolsó műszakot, ami csak azért kellemetlen, mert ez nem found footage-filmnek készült.

Nagyon nem tudnám lehúzni ezt a produkciót, de egyszerűen annyira nincs benne semmi említésre méltó, hogy mindenki megspórol 2 órát az életéből, ha kihagyja. A többiek emlékeiből pedig hamar ki fog törlődni, mint ahogy remélem, Ayer munkásságában is gyorsan elfelejtődik ez a kisiklás, miután novemberben lenyűgöz majd minket a Fury-vel.

5/10