Jó horrort nehéz forgatni, de jó horror-vígjátékot talán még nehezebb. A kényes egyensúly megtalálása a borzongás és a humor között hatalmas terhet ró mindazon filmkészítők vállára, akik ilyesfajta projektbe vágják a fejszéjüket. Ennek folyományaként az igazán működőképes horror-komédia majdnem olyan ritka, mint a fehér holló – az utóbbi évekből talán csak a Juan, a zombivadász (2011) tekinthető ilyennek.

A Bűbáj és Kéjelgés című spanyol-francia film ugyan nem sorolható a horror-vígjátékok szűk elitjébe, viszont mindenképpen a sikerültebb alkotások közé tartozik. Nem a humora vagy horrorisztikus oldala a kivételesen erős, hanem a központi témája, amely köré az egész történet épül.

Néhány, a hölgyekkel ilyen-olyan módon hadilábon álló férfi rendhagyó álöltözetben (Jézus Krisztus kereszttel a hátán, zöld műanyag katona, láthatatlan ember, stb.) kirabol egy zálogházat. Az egyik nagyeszű a kisfiát is magával viszi a rablásra, mert hát éppen ezen a héten nála van a gyerek, egyébként a volt felesége neveli. A csuda csapat zsákmánya egy táskányi aranygyűrű. Az akció kissé félresikerül, mivel a fele bandát elkapják a rendőrök, a másik fele pedig kénytelen egy - sofőrrel és utassal felszerelt - taxival elmenekülni a tett helyszínéről. Ez utóbbi csapatnak ugyan sikerül leráznia a zsarukat, ám nem örülhetnek sokáig. Kisvártatva ugyanis egy titokzatos faluba keverednek, ahol boszorkányok várják őket, mégpedig a lehető legaljasabb, férfigyűlölő, gyermekáldozó típusból.

A film tágabban a nemek harcát, szűkebben az emancipált női személyiség súlya alatt nyögő vagy attól rettegő férfi világát ábrázolja szatirikus eszközökkel. Ebben az alkotásban minden férfi szenvedő áldozat (a rablók sem véletlenül passióját járó Jézusként, játékszerként, stb. jelennek meg), és minden nő félelmetes zsarnok. Néhány példa a film ultrafeminista világképére: az összes rabló, sőt a taxisofőr is retteg korábbi/aktuális párjától; a természetfeletti erővel bíró boszorkányok kényükre-kedvükre rángatják és kínozzák a férfiakat; a banyák szektája által megidézett démon egy gigantikus willendorfi vénusz, stb. Ahogy ezekből a kiragadott momentumokból is kitűnik, a forgatókönyv nagyon ügyesen aknázza ki a témában rejlő metaforikus lehetőségeket.

Sajnos azonban a film távolról sem tökéletes. A színészi játék sokszor „ripacsnak” minősíthető, a történet még komédiához mérten is következetlen (az a szerelmi szál, tejóisten…), és a látvány is hullámzó színvonalú, néha már-már trash kategóriás. Sokszor volt az az érzésem, hogy a film készítői a forgatás során hanyag munkát végeztek, és utólag pörgős tempóval, gyors vágásokkal próbálták palástolni a gyenge színészvezetést és a kevésbé sikerült díszleteket. A horrorisztikus elemek - pl. WC-ből kinyúló rothadó kéz, modern zombikként támadó boszorkánysereg, csonkolás - még ellátják a funkciójukat, a vígjátéki oldal azonban nem sikerült maradéktalanul jóra. A film humora dicséretes módon gátlástalan és politikailag teljesen inkorrekt, de sajnos kevés benne a valóban emlékezetes, térdcsapkodós poén. Horror-komédia vonalon nyomába sem érhet az olyan klasszikusoknak, mint pl. az 1992-es, Peter Jackson-féle Hullajó.

Ami viszont erős pontja ennek az alkotásnak, az az intertextualitás. A történetbe prímán belesimuló kikacsintások a Tudom mit tettél tavaly nyáronra (1997), a Taxira (1998), a Suspiriára (1977), vagy éppen az Addams Familyre (1991) nagy örömet fognak jelenteni mindazoknak, akik felismerik az efféle utalásokat, tiszteletadásokat. A film grand guignol színházi előadásra emlékeztető lezárása is ide sorolható, ugyanis ez is a szélesebb kontextusba helyezést hivatott szolgálni, és ezt is inkább a „veterán filmbuzik” fogják értékelni.

Sokáig agyaltam azon a pontszámon, ami megfelelően tükrözné a Bűbáj és Kéjelgés ellentmondásos jellegét, tehát a kiváló ötlet/kissé hanyag megvalósítás kettősségét. A fentebb felsorolt pozitívumok mellett végül Carolina Bang színésznő boszorkányos eyecandy mivolta győzött meg arról, hogy saját mércémen a „már majdnem igazán jó” kategóriába soroljam az alkotást.

7/10