Végy egy jó forgatókönyvet, látványos akciókat, igazi rossz fiúkat (akikért a lányok odavannak, a fiúk pedig hasonlítani akarnak hozzájuk), és máris kész a legenda! Rengeteg film született a második világháborúról, mégis ez lett a közönség kedvence. Pedig első ránézésre semmi különös, mégis ezredjére is meg kell nézni, mert a mai tucat akció színészek világában felüdülés olyan fajsúlyos egyéniségeket látni, mint Lee Marvin, Charles Bronson vagy Donald Sutherland. Laza duma, fordulatos, akciódús történet, ennél több nem is kell a tökéletes kikapcsolódáshoz.
Reisman őrnagy (Lee Marvin) nem igazán van oda a feljebbvalóiért. Az érzés kölcsönös, ő sem örvend túl nagy népszerűségnek a tisztikarban, ezért naná, hogy neki adnak egy olyan ótvar munkát, hogy hozzon létre egy csapatatot 12 halálraítéltből, rázza őket gatyába, és foglaljon el velük egy kastélyt, ami tele van náci tisztekkel. Az őrnagynak nincs könnyű dolga, a fiúkat egyenként kell megtörni, ami nem könnyű, lévén egyikük sem kiscserkész típus. Nem kevés nevelő célzatú pofon, lazának nem mondható kiképzés, és hasonló finomságok után a csapat összeáll, elfogadja vezetőjének Reismant, és immár semmi sem áll a küldetés útjában, melyről azonban nem mindenki tér vissza...
A történet elég szimpla, mégis sikerült tartalommal megtölteni. A siker záloga a jó forgatókönyv, ezen belül a jól megírt karakterek voltak. Minden csapattagot megismerjük közelebbről, teljesen különböző egyéniségek, mindenkinek megvan a maga története, a saját motivációja. Az őrnagy ezeket kihasználva kovácsol belőlük ütőképes csapatot, nem túl finom, de annál hatásosabb eszközökkel. Vele együtt mi is megkedveljük közben a fiúkat, jókat nevetünk a csibészségeiken, és elkezdünk szurkolni nekik, hogy sikerüljön a küldetés. Vagyis beleéljük magunkat a történetbe, amelyben csak annyi a dráma, amennyi az érzelmi hatás eléréshez kell, elsősorban a kaland és a lazán macsós szöveg van előtérben, aztán a végkifejlet felé már az akció javára billen a mérleg nyelve, de a jól eltalált tempónak köszönhetően továbbra sem válik unalmassá a film.
Mai szemmel nézve kicsit már poros a külcsín, de a belbecs továbbra is tetszetős, annak ellenére, hogy a vágás nem az igazi, a történet időnként döcög, de mindez nem számít, mert a film hangulata még sok évvel a készítése után is hatással van a nézőre. De kit érdekel mindez, amikor ilyen klasszikusok zengenek a szereplők ajakán, mint pl. " Fiúk, ki akar tábornok lenni? Pinkley? Milyen tábornok uram? Egy sima, közönséges, hétköznapi amerikai tábornok. Inkább ha civil lehetnék, uram!", vagy "Hogy hívják, fiam? Jelentem uram, kettes!", és persze vég nélkül folytatható a sor. Az ilyen képsorok maradnak meg az emlékezetben, nem pedig a valóban tucattörténet egésze.
A film sikere egyértelműen a színészválasztáson múlott, szerencsére utánozhatatlan szereplőgárda állt össze, ezért ebben nem volt hiba. Lee Marvin telitalálat volt az őrnagy szerepében, ez lett a leghíresebb szerepe (pedig egyáltalán nem erre kapta az Oscar díját), ebben maradt meg a közönség emlékezetében. Charles Bronson Wladislaw szerepében gyakorlatilag saját magát játszhatta el, Donald Sutherland ismét egy nem kicsit bolond figurát személyesített meg, de mivel messze ő volt a legjobb színész a szereplők közül, ezért nem véletlenül sikerült maradandó alakítást nyújtania. Telly Savalasnak ellentmondásos szerep jutott, magához képest nem annyira erős a jelenléte a filmvásznon, de annyi baj legyen, azért jutott neki néhány szép pillanat. John Cassavetes Victor Francoként felejthetetlen, ahogyan Richard Jaeckel is Bowren őrmester alakjában. És persze ne feledkezzünk el a zseniális magyar szinkronról sem, ami rengeteget tett hozzá a filmhez (Sinkovits, Bujtor, Inke László stb. - öröm hallgatni, ma már nincs ilyen minőségű munka a műfajban, sajnos...)
Robert Aldrich rendező szerencsére nem vette túl komolyan ezt a filmet, ennek köszönhetően egy szórakoztató, laza, de egyáltalán nem üres alkotás született. A színészvezetés tökéletes, a jelenetek erősek, az operatőri munka kiváló, és nem utolsó sorban látványosak az akciójelenetek.
Időtálló klasszikus, amit nem lehet megunni, mindig újra és újra látni kell, kötelező darab!
8/10