Bíbor folyók (Les rivières pourpres)

Mathieu Kassovitz krimije a klasszikus izolált környezet misztikusságát keveri az összeesküvés-elméletek hangulatával, Hetedik brutalitásával és a buddy cop filmek humorával. Szűk másfél óráig remekül működik a hátborzongató gyilkosságok keverése a kicsit későn összeeresztett főszereplők (illetve elsősorban Vincent Cassel karakterének) komikumával, ám ez a végére teljesen széthullik, egyrészt a csalódást keltő megoldást, másrészt az összecsapott finálé során. Ilyenkor értékeli az ember például a Fogságban maratoninak érződő játékidejét, ahol ezzel a művel ellentétben nagyon jó érzékkel bomlottak ki az egyes történetszálak és karakterdrámák. Itt viszont a két nyomozó papírmasé karakterei mellett lehetőség sincs ilyenre, így aztán egy szórakoztató, de klisés és felületes krimit kapunk végeredményül, ami semmit nem tesz hozzá a műfaj évszázadok óta bővülő örökségéhez.

Kémjátszma (Spy Game)

A nemrégiben elhunyt Tony Scott pályafutása során futószalagon gyártotta a szórakoztató, de szinte már bántóan középszerű thrillereket, és a Kémjátszma tökéletesen illik életművébe. Az alkotás egyetlen kiugró pontját Robert Redford ügyeskedése adja, ahogyan 24 óra alatt kell kijátszania és megszegnie a CIA szinte összes szabályát. Azonban sajnos a forgatókönyv az összes kreativitást ebbe a történetszálba ölte, a flashback-ek vagy a szerelmi szál sem elég mélységet, sem elég izgalmat nem tartalmaznak ahhoz, hogy a film végül ne üljön le kicsit a második harmad során. A rendező javára legyen írva, hogy így is kellő mennyiségű feszült akciójelenetet kapunk, úgyhogy végső soron nincs lehetőségem húzni a számat. Pont, mint bármelyik másik Tony Scott-filmnél.