Valamit nagyon eltalálhattak az idei Oscaron, mert egy újabb jelölt filmet találtam, amely ellen semmi kifogásom sincs. Sőt, ez az alkotás már egészen az a kaliber, hogy tulajdonképpen sajnálom, hogy nem jutott neki több nomináció. De a legfontosabb az, hogy Spike Jonze művét még sokáig fogjuk emlegetni.

Theodore Twombly (Joaquin Phoenix) a nem olyan távoli jövőben él, meglehetősen nagy magányban. Éppen válófélben van (exét Rooney Mara alakítja), a szomszédban lakó páron (Amy Adams és Matt Letscher) kívül pedig nagyon barátokat sem tud felmutatni. Ezért aztán kapóra jön neki, amikor egy újfajta mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszert dobnak piacra. Theodore pedig egyre jobban kezdi megkedvelni személyiséggel rendelkező számítógépét (akinek Scarlett Johansson kölcsönzi a hangját).

Az alapötlet bár science-fictionnek tűnik, és talán elsőre jót nevetünk rajta, bizarr módon egyáltalán nem érződik furcsának. Egyáltalán nem állunk messze attól a világtól, ahol az utcán beszélgető emberek a telefonjukkal kommunikálnak, a valódi érzéseik kifejezését kiszervezik erre szakosodott vállalkozásoknak, az pedig teljességgel természetes, hogy valakinek a szerelme vagy a legjobb barátja egy operációs rendszer. De Spike Jonze túlmegy az egyszerű képzettársításokon, és mesél hibáink elfogadásáról, a múlttal való megküzdésről, mindezt pedig egy remek (sok helyen pedig kifejezetten humoros) romantikus filmbe csomagolja. (Nem fogjátok elhinni, de minden idők egy legjobb szexjelenete pont ebben a műben látható.)

Jonze azonban nemcsak forgatókönyvíróként, hanem rendezőként is megcsillogtatja képességeit, a fent említett jelenet, vagy a mű kimért, ugyanakkor élvezhető tempója mind egy kiváló direktorról tanúskodnak. A képi világnak kifejezetten jót tesz, hogy a Los Angelesben játszódó történetet rengeteg sanghaji jelenettel tették futurisztikussá (egyben bizarr belegondolni, hogy Kína már modernebbül néz ki, mint az USA), Hoyte van Hoytema fényképezése még tovább tudja erősíteni az egyébként is remek látványtervezést. (A holland operatőr neve nem véletlenül lehet ismerős, ő az operatőre az ősszel érkező Interstellarnak.)

A két főszereplőnek tehát nem volt egyszerű dolga egy olyan romantikus filmmel, amelyben fizikailag nem is szerepelnek egyszerre. (Olyannyira, hogy eredetileg Samatha Morton kölcsönözte Samantha hangját, Johnansson csak az utószinkron során került a produkcióba.) Ebből az következik, hogy Joaquin Phoenix játékára még nagyobb hangsúly jut, mivel csak őt látjuk a párbeszédek alatt, Scarlett Johanssonnak viszont csak a hangja áll rendelkezésre. De mindketten fenomenálisak, Phoenix kihagyását az Oscar-jelöltek közül egyáltalán nem értem.

Egy remek filmélmény, amelyben a tartalom és a forma nem nyomja el egymást, hanem ha nem is tökéletes egységet, de mindenképpen egységet alkot. Nem sok idő telt még el ebből az évből, de biztos vagyok benne, hogy ez a produkció az év végi toplistáknál még vissza fog köszönni nálam. Abban pedig kifejezetten bízom, hogy ha már Phoenix nevével nem is, de magával a filmmel fogunk még találkozni az Oscar-díjasok között.

9,5/10