„Impossible is just a big word thrown around by small men who find it easier to live in the world they've been given than to explore the power they have to change it. Impossible is not a fact. It's an opinion. Impossible is not a declaration. It's a dare. Impossible is potential. Impossible is temporary. Impossible is nothing.” - Muhammad Ali

A sportfilmek között az ökölvívással foglalkozó alkotások külön kategóriát képviselnek.  Jó futballról szóló film nagyon kevés van, jó kosaras film sincs olyan sok, viszont emlékezetes, maradandó bokszról szóló mozi annál több. Elég, ha csak a Rocky szériára gondolunk, vagy Robert De Niro Dühöngő bikájára, és akkor még nem esett szó például a Crowe féle Remény bajnokáról. A boksz szerelmeseinek a Muhammad Ali név, olyan mint a futballdrukkereknek a Pelé vagy Maradona, a kosarasoknak Michael Jordan, vagy az autósportokért rajongóknak Michael Schumacher. Egy olyan név, mára már szimbólum, ami világszerte ismert. Sokan nincsenek tisztában, hogy ki is volt valójában, mit ért el, miért volt különleges, de nagyon keveseknek ismeretlen a Muhammad Ali név.

Adott tehát egy olyan kategória, ahol nem lehetetlen nagyon jó filmet készíteni, plusz adott egy olyan személyiség, akinek az élete tele van olyan momentumokkal, amelyek külön-külön is megérnének egy egész estét filmet. Nézzük Michael Mannek mit sikerült kihoznia ezekből a nyersanyagokból. Milyen film az Ali?

Elöljáróban néhány gondolat, hogy ki is volt Muhammad Ali? – a film is próbálja életének a fontosabb momentumait feldolgozni, arról később, hogy ez mennyire sikerült, és hogy egyáltalán jó ötlet volt-e. Muhammad Ali, született Cassius Clay volt az az ember, aki az egész ökölvívást megváltoztatta. Nem szeretem a nagy szavakat, de jelen helyzetben a közhelyes, nagy szavak az igazsággal párosulnak. Clay amatőrként olimpiai bajnoki címet szerzett – amit pár héttel később egy folyóba dobott, mert nem szolgálták ki egy étteremben. Aztán a profik közé állt, ahol gyorsan vette az akadályokat, és már 23 évesen profi világbajnok lett, szinte a semmiből legyőzte az addig verhetetlennek hitt Joe Frazzier-t. Ezek után a pályafutása kicsit háttérbe szorult, felvette a muzulmán vallást, majd pedig megtagadta a katonai szolgálatot – nem akart ártatlan embereket ölni. Ennek az lett a következménye, hogy közel négy évig nem bokszolhatott (sok szakértő szerint a legjobb éveit hagyta veszni). Végül pert nyert és újra szorítóba léphetett. 1974-ben pedig visszaszerezte a világbajnoki övét. A Rumble in the Jungle elnevezésű gálán (Afrikában Zaireben) a sokkal esélyesebbnek tartott George Foreman-t a 8. menetben kiütötte. Ezek után még volt néhány emlékezetes meccse, elveszítette majd újra visszaszerezte az övét, de a ’74-es összecsapás volt karrierje legemlékezetesebb momentuma. A ’90-es évek elején Parkison kórt diagnosztizáltak az orvosok, amit állítólag a bokszban elszenvedett sok fejütés miatt kapott.

Az előbb leírtakból is látszik, hogy Ali pályafutása és magánélete is igencsak mozgalmas volt. Ez alapjáraton egy jó dolog, mondhatnánk, hogy legalább van miből meríteni, legalább nem lesz unalmas a film. Viszont van az a pont, amikor túl sok mindent akarnak belepréselni egy filmbe és az egész egy nagy lecsó lesz. Mann is ebbe a csapdába esett. Az volt az érzésem, hogy képtelen volt dönteni. Egyszerűen nem értették meg, vagy nem akarták megérteni, hogy még két és fél óra is nagyon kevés, ahhoz, hogy egy komplett, összeálló mozit adjon ki a kezei közül a stáb. Tipikusan a sokat akar a szarka esete áll fent. Kapunk egy kicsit a bokszból, kapunk egy keveset a nagyszájú Aliból, mindez megspékelve egy kis aktuálpolitikával. De egyikből sem eleget ahhoz, hogy a filmmel, az emberrel, vagy az eszmével, amit képvisel igazán azonosulni tudjunk.   

Ha valaki Alival először a filmben találkozik, akkor nem fogja érteni, hogy ez az ember miért különleges. Mert Will Smith alija semmiben sem kiemelkedő. A néző egy nagyszájú, sok esetben döntésképtelen, nőcsábász fiatal, néha bokszoló srácot ismer meg. Viszont hiányzik belőle az a plusz, ami a többiek felé emelte, mind a ringen belül, mind pedig a valóéletben. Will Smith kapott egy kegyelem Oscar jelölést. Egyrészt azért, mert egy ilyen volumenű filmek muszáj legalább jelölést kapnia, másrészt a szerep is olyan, amit szeret az Akadémia díjazni, harmadrészt pedig megmutatta egy teljesen új arcát, amit szintén kedvelnek a tengerentúlon a kritikusok. Játéka viszont a jelölésre és Muhammad Ali nagyságához sem méltó. Pedig még hasonlít is rá, viszonylag tűrhetően bokszolni is megtanult, de százszor inkább néz ki egy gettóharcosnak, mint egy olyan bokszolónak, aki a maga nemében művész volt.

Az Ali egy két és fél órás hullámvasút. Folyamatosan próbálja felvenni a néző a ritmust, de érzi, hogy valami hiányzik, valami miatt nem áll össze a kép. Ehhez hozzájön még legalább két-három majdnem 10 perces zenés, lassított rész, ami tökéletes egy rövid alvás lerendezésére. Michael Mann nem egy rossz rendező, de ebbe bizony kicsit beletörött a bicskája. Nem tudott igazán mit kezdeni az egész történettel, ezért inkább úgy döntött, hogy mindenből ad egy keveset a nézőnek, hátha így mindenkit sikerült kielégíteni. Rosszul döntött.

5/10