Van róla fogalmatok, lányok, hogy milyen szerencsénk van, hogy olyan korban élünk e Földön, mely most megadatott nekünk? Tudjátok, nagyanyáink mennyire irigyelnénk a mi életünket és lehetőségeinket? Mi már beleszülettünk abba, hogy egyenlő jogaink vannak, egyetemre járhatunk, önálló keresetünk lehet, nem függünk senkitől, kizárólag rajtunk múlik, hogy mit kezdünk az életünkkel? Nem, nem vagyok feminista (sőt, özönvíz előtti erkölcsi nézeteim vannak, alig várom, hogy végre legyen egy szép nagy családom, akiket agyonkényeztethetek), csak végignéztem a filmet, és elborzadtam attól a nyers őszinteségtől, amivel ábrázolta a viktoriánus kori alacsony sorból származó nők életét.
Az 1890-es évek végén járunk, Londonban. Nem, most nem az arisztokraták fényűző világát látjuk, Sherlock Holmes sem bukkan fel a környéken, az alsóbb társadalmi osztály életébe nyerhetünk bepillantást. Egy szállodában játszódik a történet, itt teljesít szolgálatot Albert Nobbs, a pincér. Megbecsült tagja a személyzetnek, józan, mértékletes életet él, a munkáját mindig megbízhatóan látja el. Ha véget ér a nap, becsukja maga mögött az ajtót, és.. leveszi a fűzőt, a férfiruhát, és álomba sírja magát. Albert ugyanis egy nő, aki kénytelen férfinek kiadni magát, mert nincs senkije, aki eltartsa, és nőként soha nem kereshetne annyit, mint férfiként. Így telnek a napok csendes egyhangúságban, amikor egyszer csak egy festő érkezik a szállodába, akit Albert szobájában szállásolnak el. A titok természetesen kiderül, de az igazi meglepetés csak most jön: a festő is egy férfiként élő nő, aki boldog házasságban él egy másik nővel. Albert rájön, hogy nem kell magányosan leélnie az életét, ennek örömére beleszeret egy csinos szobalányba, akinek szíve viszont a nagyon sármos kazánfűtőért dobog..
Nem mindennapi a történet, ugye? Az elég sokszor elő szokott fordulni, hogy férfi színészek nőket játszanak, de a fordítottja nagyon ritkán. Nagyon jó színésznő kell ahhoz, hogy hiteles legyen az alakítás. Nos, ez a színésznő jelen esetben adott volt, Glenn Close személyében, akit Oscar-díjra jelöltek a teljesítményéért.
Olyan jól játszotta a férfit, hogy percekig tartott, míg rájöttem, hogy őt látom a jelenetben. Természetesen a maszk kevés lett volna, a mozgása, a tartása, még a pillantása is teljesen férfias volt, tökéletes volt az átlényegülés. Elkerülte a felszínes csapdákat, teljes mélységében ábrázolta az emberi tragédiát, amelyen Albert átmegy. Az arca (melyen nem volt semmi smink, kevés színésznő vállalná ilyen szinten a "hétköznapi" arcát) pontosan tükrözi az érzelmeket, nem játssza túl a szerepét, végig finom eszközökkel mutatja be Albert nyomorúságos érzelmi életét. Mert erről szól a film: az elfojtásokról, az érzelemnélküliségről, a ridegségről, a közönyről, a másság társadalmi szintű elutasításáról.
Mégsem igazán jó a film. Miért? Mert a forgatókönyv nem volt elég jó, ez ennyire egyszerű. Túl lassú a történet, túlságosan lírai, túl sokáig "tartanak ki" egy - egy jelenetet, inkább tévéfilm, mint nagyfilm. Talán mondanom sem kell, hogy a rendező (Rodrigo García) is a tévéből érkezett, ezért nem tudta korrigálni a forgatókönyv ezen gyengeségét. A párbeszédek sem igazán jók, nagyon színpadiasak, tele vannak klisékkel, túlságosan szájba rágja a nézőknek a mondanivalót, ez pedig mindig visszaüt. A kamera időnként túl sokat időzik a színészek arcán, ezzel is lassítja a cselekményt, ez sem válik a film javára. Az viszont mindenképpen kiemelendő, hogy elkerülték az olcsó sikert, az ágyjelenetek kimaradtak, itt tényleg a belső lelki folyamatok ábrázolásán van a hangsúly.
A színészi játék azonban messze átlagon felüli. Glenn Glose játékáról csak felső fokon lehet beszélni, de a játszótársai is felnőttek a feladathoz. A legerősebb alakítás Maria Doyle Kennedy (ő volt a Tudorokban Aragóniai Katalin) nevéhez fűződik: ő is ugyanolyan hitelesen játssza a férfit, mint Close, sok színét tudja felvillantani szerepének, nem választja a könnyebb utat, leás a karakter mélyebb bugyraiba is. Mia Wasikowska alapvetően a tőle megszokott bájos naivát alakítja, azonban ezúttal jóval sötétebb oldalából is felvillant néhány pillanatot. Aaron Taylor-Johnson sokkal több, mint az ügyeletes amorozó, kapott néhány jelenetet, melyben figyelemreméltó felsőteste mellett jóval figyelemreméltóbb tehetségét is megmutathatja.
Összességében egy megrázó alkotás született, kiemelkedő színészi játékkal, ámde közepes forgatókönyvvel és még közepesebb rendezéssel. Kár érte, ebben a filmben benne volt a lehetősége a tabudöntögetően kiemelkedő filmművészeti alkotásnak.
7/10
