A horrorfilmek műfaján belül is található számos alműfaj. Vannak az Alfred Hitchcock által prezentált pszichológiai vérfürdők, a George A. Romero véres kezei közt kovácsolódott, élőholtakat szerepeltető, brutális horror-csemegék, valamint a mai napon nagyító alá kerülő Péntek 13.-fajta slasherek, melyeknek eme film szolgált lavina-indítóul. A nézőközönség oda volt érte, a kritikusok Istenkáromlásnak titulálták - alább elolvashatjátok, mit gondolok az első fejezetről.
1980-ban, két esztendővel a Halloween után, a Paramount Pictures elhatározta, hogy saját horrorfilm-szériát készít, ugyanazzal az alapkoncepcióval, azonban más megközelítéssel. A Halloween az október 31-i, amerikai ünnepnapot szándékozta sötét fátyolba öltöztetni, a Paramount viszont zsinórból kihajította az amerikai ünnepek horrorisztikus megközelítésével kapcsolatos ötleteit, és egy világszerte ismert babonát próbált vércseppekben gazdag rémálommá transzformálni. A film a jól csengő Péntek 13. címet kapta, a filmelőzetesekben és televíziós reklámokban szereplő szlogen szövege pedig így hangzott: "Egy huszonnégy óráig tartó rémálom a terrorról." A költségvetés a marketinggel együtt is mindössze 550.000 dollár volt, így nagyképűen azt is mondhatnánk, hogy a siker a Paramount számára garantált volt - ilyen főcímmel és szlogennel még a hülye is jegyet vált a filmre, arról nem is beszélve, hogy már mozivásznakra kerülése előtt négy nemzetközi díjra is jelölték az alkotást. A rendezői székben Sean S. Cunningham ült, aki a Péntek 13. előtt sokkal inkább producerként tevékenykedett az álomgyár szerencse-csillagain járva. Ez a darab sem befolyásolta karrierjének további szakaszait, bár sziklaszilárd szakmai tény, hogy a film-fanatikusok csak emiatt ismerik őt.
1958 nyarán elképzelhetetlen brutalitású gyilkosságsorozat történt a Crystal Lake táborban, amit már több, mint húsz éve nem használ senki. Egy vállalkozó kedvű házaspár azonban újra meg szeretné nyitni a Crystal Lake tábor kapuit, s eme cél beteljesítése érdekében leszerződtet egy kollégista fiatalokból álló csapatot. A héberek és némberek nem is sejtik, hogy utoljára töltötték együtt a nyarat, mert egy rejtélyes gyilkos mindegyiküket levadássza...
A hoki maszkot viselő gyilkosról, Jasonről elhíresült filmsorozat első felvonásában a halálhozó még korántsem az emblematikussá vált machete-forgató, hanem annak édesanyja, Mrs. Voorhees, ennek ellenére több, mint nyilvánvaló, hogy Jason figurájának tagadhatatlan előfutára: fiához hasonlóan csupán akkor gyilkol, ha zaklatják lakhelyét és közösülnek is ott (akármennyire ostobán is hangzik, ez száz százalékig igaz), illetve a slasher filmek kötelező kliséjét is gyakran alkalmazza: mikor azt hinnéd, hogy egy jobb agyféltekére irányított határozott döféssel végleg a pokolra küldted, kiderül, hogy számára ez csupán egy szúnyogcsípés volt: a halál neki csak egy percekig tartó szundi. A sorozat későbbi filmjeihez hasonlóan a film csordultig van sztereotipikus karakterekkel, hátborzongató háttérzenékkel, nevetségesen vágott szexjelenetekkel és nagyszerűen kivitelezett haláltusákkal - külön megemlíteném Kevin Conroy mára már kultikussá vált haláljelenetét, ami mai napig leteteti velem a mustárral megkent kenőmájas kenyeret. A sokkolóan agresszív befejezés is mindenképpen elismerendő - bizton állíthatom, hogy ilyen mesterien 1980-ig még nem szarathattak be senkit, elég ha csak annyit mondok, hogy zombi, csónak, horrorzene, és bumm, az alsógatyák már landolnak is a szennyes kosár tetején.
A Péntek 13. korának egyik legszínvonalasabb horrorfilmje, amit bátran ajánlhatok minden vér látványától felpezsgő olvasónknak, meg persze kedves kollégáimnak is, feltéve, ha szeretnének átvirrasztani egy éjszakát a kertjükben tornyosuló fenyőfákat nézve, és dédelgetett háziállatukat fogva gondolni a legjobbakra - legalábbis én ezt tettem.
8/10
