A depresszió könyve. Nem jó olvasni, de pontos képet ad arról, mi zajlik egy depressziós ember fejében. Ma már nem tabu ez a betegség, akkoriban, amikor ez a mára klasszikussá érett regény született, még az volt. Brutális őszinteséggel írja le a szerző, hogy miként éli Esther a depressziót, hogyan telepedik rá az üvegbúra, miként kerül elmegyógyintézetbe, és hogyan kezd apránként felgyógyulni belőle. Döbbenetes végigolvasni, hogyan jön a semmiből ez a betegség, miként lesz a viruló fiatal lányból, aki előtt ott áll az egész élet, egy roncs, milyen kegyetlen módszerekkel próbálják kigyógyítani betegségéből, ugyanakkor mégis reményt ad, hogy lassan, de biztosan kezd visszatérni az életbe. A valóságban sajnos tudjuk, hogy Sylvia Plath-nak nem sikerült a gyógyulás, egy hónappal a könyv megjelenése után öngyilkos lett, és ez a tény rányomja a bélyegét erre a regényre, amely számos önéletrajzi elemet tartalmaz. Valóban elektrosokkal kezelték, nem véletlenül sikerült ilyen élethűre a leírás, Buddy Willardot is egy szerelméről mintázta, ahogyan valóban eltört a lába egy síelés közben. Habár a leírás nem olyan nyomasztó, mint amilyennek a híre alapján várnánk, mégis mindvégig az jár a fejünkben, hogy valóban a saját élményeit írta-e le az írónő a betegséggel kapcsolatban, vajon mennyi volt ebből a szerzői képzelet és mennyi a tény? Mindenesetre valós képet kapunk arról, hogyan éli meg egy depressziós a saját betegségét, és döbbenünk rá arra, hogy milyen gyorsan félre tud siklani egy alapvetően sikeresen funkcionáló élet. Nem véletlenül vált klasszikussá ez az alkotás, nem érződik rajta a megírása óta eltelt sok-sok év, még mindig hatni tud az olvasóra, akinek nagyon meg kell erősítenie magát, mielőtt nekiáll ennek a műnek, mert ez bizony nem könnyű olvasmány. Elsősorban erősebb idegzetű olvasóknak ajánlom, akik nem félnek szembenézni az emberi agy legsötétebb bugyraival.
Esther egy hónapra New Yorkba költözik, és miközben éli a bájosan felületes napjait, azon gondolkozik, hogy mit kezdjen az életével, férjhez menjen vagy tanuljon? Aztán amikor hazatér, hirtelen lecsap rá a semmiből egy furcsa betegség, amelynek eredményeként öngyilkosságot kísérel meg. Elmegyógyintézetbe kerül, és kezdetét veszi a lassú gyógyulás..
Sylvia Plath tragikus sorsa árnyékként nehezedik rá Esther alakjára, ezért az utolsó oldalak óriási katarzist adnak, miután becsuktam a könyvet, jó ideig csak néztem magam elé, képtelen voltam elengedni a történetet. Pedig olyan könnyed stílusban írta le a főszereplő szenvedéseit az írónő, hogy jó ideig el sem hiszi az olvasó, hogy valóban komoly a baj, szinte a semmiből jön a betegség, ugyanolyan váratlan hirtelenséggel csapja arcon az olvasót, mint Esthert. A kívülről nézve ígéretes jövő előtt álló lánynak látszólag mindene megvan, csak el kell döntenie, hol tanul tovább, még az írói pálya is szóba jön, azonban a betegség mindent felülír, kártyavárként omlik össze az élete. A gödör legmélyére kerül, azonban rengeteg segítséget kap, így végül nagy nehezen elindul a gyógyulás útján, de az életkedve nagyon nehezen tér vissza, csak a könyv vége felé látszik, hogy egyre erősebb, és talán szembe tud nézni a démonjaival. Az igazi depressziót láthatjuk, annak minden sötétségével és félelmetes erejével, egy emberi agyba nyerhetünk betekintést, egy fiatal lány küzdelmét kísérhetjük figyelemmel, akinek teljes szívvel szurkolunk, de nagyon nehéz dolga van, ebből a betegségből nem könnyű meggyógyulni.
A depresszió vérfagyasztóan tűpontos ábrázolásán túl arról is szó esik, hogy egyrészt mennyire nehéz a párkeresés, másrészt mennyire nem könnyű eldönteni azt, hogy az ember lánya férjhez menjen, vagy tanuljon. Óriási a társadalmi nyomás a hölgyeken, azonban Esther nagyon jól látja, hogy mennyire nehéz feleségként létezni, háztartást vezetni és gyerekeket nevelni, neki más céljai vannak az életben, ezért udvarlóit sorra kikosarazza, melynek eredményeként egyedül marad. Az édesanyja természetesen mindent megtesz érte, óriási anyagi áldozatokat vállal, hogy meggyógyuljon, azonban ez sem elég, egy jótevő pénzére van szükség ahhoz, hogy olyan intézménybe kerüljön, ahol valóban van esélye arra, hogy ismét teljes életet tudjon élni. Azonban az elmegyógyintézet attól még elmegyógyintézet, óriási stigma kerül Esther-re, aki hiába tesz meg mindent azért, hogy újra gyógyult emberként térjen vissza a társadalomba, mindenki tudja róla, hogy hol töltötte az idejét, ezért - bár erről már nem szól a regény - nem lesz könnyű társat találnia és újraépíteni az életét.
Ennek a könyvnek csak akkor álljunk neki, hogy tökéletesen kiegyensúlyozottak vagyunk, mert egyrészt nagyon lehangoló, másrészt pedig olyan mélységekbe visz, amelyekkel nem könnyű szembenézni. Ma már nagyon sokat tudunk erről a betegségről, és egyáltalán a mentális problémákról, akkoriban azonban ez egy nagy újdonság volt, tabukat tört meg. Még ma is szívet-lelket szaggat ez alkotás, pedig benne van a köztudatban a depresszió, de mégiscsak más ilyen zavaróan közelről belelátni abba, hogy mi is történik ilyenkor egy beteg agyában. Hiába a szakszerű orvosi segítség, a munkát nem lehet megúszni, a beteg feladata, hogy visszaküzdje magát az életbe, szembe nézzen a démonjaival és legyőzze őket. A szépirodalom minden ereje megmutatkozik ebben az alkotásban, hiszen egy olyan betegségről mond el mindent a szerző, ami bármikor rácsaphat bárkire, mégis felül tud emelkedni a hétköznapi kórismén, fel tudja emelni a lelket, szét tudja cincálni a szívet és óriási katarzist tud adni. Borzalmas belegondolni, hogy mekkora műveket alkothatott volna még a szerző, ha nem dobja el magától ilyen fiatalon az életét. Megrendítő alkotás.
9/10
A könyvet az Európa kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
