Egy apa és egy anya élete és halála. Fájdalmas téma, de olyan, amit sajnos senki sem kerülhet el. Annie Ernaux kapta tavaly az irodalmi Nobel-díjat, ezért mindenképpen terveztem tőle olvasni, így nagyon örültem, amikor kiderült, hogy a NIOK közös könyve lett ez az alkotása. Ugyanakkor féltem is ettől a kötettől, hiszen nagyon megrázó arról olvasni, hogyan veszítette el valaki a szüleit, hiszen a dolgok rendje szerint ezt mindenki átéli, és borzalmas még rágondolni is. Ugyanakkor a szépirodalom dolga az, hogy átmossa a lelket, ezért érdemes tenni egy próbát egy kiváló írónővel, mert megvan az esélye annak, hogy segít feloldani a régi sebeket és szembesíteni az elkerülhetetlennel. Mindkettő megtörtént részemről, katartikus erejű alkotásról van szó, dacára annak, hogy teljesen sallangmentesen osztja meg velünk a szerző gondolatait a szüleiről, látszólag tartja a távolságot, de pont ezzel a szikársággal éri el, hogy élettel töltődjenek meg a sorok. Óriási varázslat ez, hiszen nagyon nehéz a saját szüleink életéről és haláláról írni, a szemünk előtt végzi el a gyászmunkát az írónő, miközben bennünket is felemel egy másik dimenzióba a téma tekintetében. Nincsenek nagy szavak, csak csendes leírás, amelyben azonban széttépik a lelket a szikáron kongó szavak, miközben olvasunk, együtt érzünk az írónővel, egy időben azzal, hogy  saját szüleinket siratjuk. Mindeközben egy társadalmi leírásnak is tanúi lehetünk, mert a szülők a paraszti létből emelkedtek a munkáséletbe, majd a kiskereskedői világba, és mindent megtettek azért, hogy lányuk társadalmilag egy magasabb helyzetbe kerüljön, ami sikerült is, hiszen a szerző egyetemet végzett és értelmiségi élet élt.  Ebben a két rövid kisregényben valóban ott van az élet és a halál, miközben megismerünk két sorsot, abban ott sír és nevet minden szülő és gyermek sorsa, hiszen az élet rendje az, hogy egyszer elveszítsük a szüleinket, ugyanakkor iszonyú érzés mindezt végigélni, és borzalmasan nehéz feldolgozni az élet végességét. Szívet tép és lelket gyötör, ugyanakkor katarzist ad, lehetőséget arra, hogy újra elsirassuk már elhunyt szeretteinket és örüljünk annak, aki még velünk van. Felkavaróan gyönyörű könyv.

Egy férfi és egy nő úgy dönt, hogy összeházasodnak, összekötik az életüket. Közös döntéseket hoznak a munkájukról, arról, hogy mivel akarnak foglalkozni, sokat dolgoznak, gyerekük születik, akit becsülettel felnevelnek. Aztán telnek az évek, lassan megöregszenek és meghalnak. Ennyi volna az életük? Amíg a lányuk megőrzi az emléküket, addig élnek...

Egyáltalán nem habos-habos olvasmányról van szó, a cél nem a szórakoztatás, ezen a könyvön bizony sírni fogunk, nem nevetni. De néha kellenek azok a könnyek, vannak dolgok, amelyeket el kell siratni. Ilyen téma az ember szüleinek halála, amelyre egyszerűen nem lehet felkészülni, holott mindannyian tudjuk, hogy ez egyszer meg fog történni. Annie Ernaux kendőzetlenül leírta, ő hogyan élte meg ezt a folyamatot, és ezáltal egyrészt rengeteg szép és szomorú emléket hozott el számunkra azon szeretteinkről, akik már nincsenek köztünk, ugyanakkor ismét eszünkbe vésődik, mekkora értéket jelentek számunkra a még élő szüleink, hiszen ők nem pótolhatóak senkivel. A szerző az édesapját napok alatt veszíti el, az édesanyja azonban évekig küzd a borzalmas Alzheimer-kórral, amely már akkor kiszakítja a világból, amikor még él. Egyik sem könnyű helyzet, mindkettőt iszonyú lehetett végigélni, minden tiszteletem az írónőé, hogy volt ereje ennyire részletesen leírni, hogyan épült le szellemileg az édesanyja, és azt is, hogy miként tűnt el az élet édesapjából néhány nap alatt. A szüleink halála egy olyan téma, amelyről nagyon nehéz beszélni, ezért nagyon fontos ez a könyv, hiszen olyan dolgokról beszél szépirodalmi szinten, amelyeken mindenkinek mélyen el kell gondolkodnia, mivel ez egy olyan helyzet, amely előbb-utóbb sajnos be fog következni. Borzalmas még csak rágondolni is, de szembe kell nézni vele.

Az írónő édesapja és édesanyja két teljesen eltérő személyiség volt, azonban tökéletesen  kiegészítették egymást. Amíg az előbbi csendes és szemlélődő alkat volt, az utóbbi nagyon is hangos, mindig hangot adott a véleményének, egy talpraesett és temperamentumos asszony volt. Éppen ezért volt iszonyú érzés végigolvasni, hogyan tépte darabokra a személyiségét az Alzheimer-kór, miként vesztette el önmagát ez a nagyon is életrevaló hölgy, akinek megvoltak a maga hibái, azonban egész életében keményen dolgozott és mindent megtett azért, hogy a lánya teljesen más életet élhessen, mint ő. Az édesapa halála is tragikus, hiszen néhány nap leforgása alatt, egy agyvérzés következtében veszítette el őt a családja, mégis átüt a sorokon a szeretet, amelyet idővel békévé old az emlékezés. Miközben a szerző leírja emlékeit a szüleiről, megelevenedik a múlt, két, nagyon is életteli emberi sorsot kísérhetünk figyelemmel, akik megvívták a maguk harcait, azonban voltak boldog pillanataik is, nem is kevés.

Miközben a szemünk előtt sorjáznak a családi történetek, óhatatlanul is eszünkbe jutnak a saját emlékeink. A közös pillanatok a szüleinkkel, kamaszkori harcaink, felnőttkori kibéküléseink és megannyi más történet, amelyek akkor nem biztos, hogy fontosnak látszottak a mindennapi élet sűrű eseményei közepette, azonban egy bizonyos életkor után rájövünk, hogy valójában ezek voltak a legfontosabbak. Mert a család és a szülők egy olyan része az életünknek, amely láthatatlan védőburokkal von körbe bennünket, fel sem fogjuk, mekkora érték ez, csak akkor jövünk rá, amikor már elveszítettük. Szomorúan szép könyv ez, amely minden szikársága ellenére is hihetetlen érzelmeket szabadít fel az olvasóban, hiszen olyan témát érint, amely nagy mélységeket tartalmaz, talán pont azért tud ekkorát ütni, mert nincsenek benne felesleges szavak, "csak" a lényeget írja le benne  Annie Ernaux. Két rövid kisregény, mégis szó szerint benne van az élet, ennél nem is kell több.

10/10

A könyvet a Libertine kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.