Oravecz Imre eredetileg 1988-ban megjelent verseskötete mára klasszikussá vált; a Magvető Kiadó életmű-újrakiadásának ez a következő kötete (az előzőről itt írtunk), amelyet méltán övez hatalmas megbecsülés, és amely francia és olasz nyelvterületen is igen sikeres. A téma egyetemes: egy szakítás története, annak minden szégyellnivaló, borzalmas, bántó és fájdalmas részletével együtt, mindez pedig olyan finomra hangolva, hogy az olvasónak minden emléke előtör, együtt érez és együtt él a szereplőkkel, állást foglal, megbán és elenged.
A kötet maga vékonyka, ám ez ne tévesszen meg senkit: érzelmi hullámvasút, magunkba mélyedés, fájdalmas önelemzés kíséri az olvasást, lehetetlen gyorsan végigszáguldani rajta. Emésztgetni, gondolkodni, érezni és átélni kell a pillanatait. A kilencvenkét cím nélküli, egyetlen mondatból álló hosszabb-rövidebb prózaversből mozaikosan egy (illetve több) szerelem regénye áll össze; a szerző naplószerűen, emlékek formájában keresi a választ a miértekre és hogyanokra.
Olvashatunk házasságokról, csalódásokról, szerelmekről, elmúlt kapcsolatokról, és az egész kötet egyfajta terápia, a szerző kísérlete a lezárásra, a kívülről való szemlélésre, miközben végtelenül személyes és bensőséges témákat érint. Az eltávolodás hatására jön létre az a lírai én, aki immár független a szerzőtől, és az a másik fél, az a nő, aki több alakból, változatos személyiségjegyekkel válik a férfi párjává, ellenségévé, a versek antagonistájává.
Annak ellenére, hogy az egyes darabok nem feltétlenül időrendben követik egymást, mégis szép íve és kifutása van a kötetnek, ráadásul az egyes darabokon belül is megtaláljuk ugyanezt a felépítést: az emlék általában reménytelien indul, majd a tetőpont után hanyatlani kezd, és a kiábrándultság, veszteség és fájdalom veszi át a helyét. Ezekben az általában huszonöt soros, rövid történetekben egy teljes kapcsolat bújik meg a kezdeti boldogságtól egészen a szakításig. Az egyes darabok hangvétele nem csak az E/1-es írásmód miatt végtelenül személyes; Oravecz Imre kendőzetlenül őszintén ír hibákról és rossz döntésekről, megbánt és szégyenteljes eseményekről, kínos, fájó és megalázó élményekről.
Egyfajta monológok, vagy akár képzeletbeli, soha el nem küldött levelek a versek, amelyekben a férfi az egyes emlékek kapcsán elmondja a gondolatait a nőnek, megszólítva őt, felkérve őt is az emlékezésre, a régvolt események felidézésére. A témák változatosak és cseppet sem könnyedek: megcsalás és leleplezés, abortusz, apaság, válás, elmérgesedett együttélés, gyermekelhelyezési viták, szerelem és szexualitás. A szexualitás nagyon sokféleképpen megjelenik a kötetben: szerelmi kapcsolat részeként, alkalmi együttlétek (akár hivatásossal) és semmit nem jelentő szeretők képében, vagy önkielégítés formájában.
A versekben megjelenő, szakítással kapcsolatos érzelmi skála is igen változatos: vágy, hiány és önzés, a magány megélése, düh és elfogadás, igazából minden, amin szakítás előtt, közben és után keresztülmegy az ember. Oravecz Imre kötete nagyon intim és nyitott, az írásmód gyönyörű és sallangmentes egy befelé figyelő és kívülről értelmező elbeszélővel, akiben magunkra ismerünk, akitől néha idegenkedünk, akit sajnálunk, és akire dühösek vagyunk. Hiteles, egyszerű és szép kötet, amelyet mindenkinek nagyon ajánlok, akit valaha is összetörtek, és aki valaha is tört össze bárkit.
10/10
A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
