Amikor belekezdtem a kötetbe, kicsit elbizonytalanodtam. Miért is akartam én sci-fit olvasni? Aztán pár oldal után jött a felismerés. EZÉRT. Mert egyszerűen beszippant és nem ereszt, nem lehet letenni, és nem véletlenül van körülötte akkora hype. Imádtam ezt a néhol a Star Wars szellemiségét, néhol A galaxis őrzői önironizálását idéző katyvaszt, ami egyszerre kalandregény, űropera, klasszikus YA-történet és romantikus izé. A karakterei éltetik, és nálam példa nélküli, hogy egy regény mind a hét nézőpontkarakterét megkedveljem, de itt bizony ez történt. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki kikapcsolódásra és szórakozásra vágyik, és valamire, amit nem kell túl komolyan venni, de azért mégis felbukkannak benne súlyos kérdések.

2380-ban járunk, nemsokára eljön az Aurora Akadémia frissen végzett kadétjainak Válogatása. Tyler Jones, a sztáralfa alig várja, hogy összeállíthassa álmai osztagát, de hősiessége miatt végül azok kerülnek a csapatába, akiket senki más nem akart kiválasztani… Ty legnagyobb problémáját azonban mégsem az új osztaga jelenti, hanem Aurora, a lány, akit kimentett a Hajtásból, ahol két évszázadot töltött kriogén fagyasztásban. Auri, az időn kívüli lány felbukkanása ráadásul nem várt folyamatokat indít el, és Tyler „lúzerekből, bajkeverőkből és forrófejű kívülállókból verbuválódott csapata lehet a galaxis utolsó reménysége.”

A történet rengeteg elemében sablonos, egy szokásos meg-kell-mentenünk-a-világot-miközben-mindenki-minket-üldöz sztori, de azt hiszem, nem is a cselekmény adja ennek a regénynek az erejét. Hét nézőpontkarkaterünk van: öt ember, egy syldrathi (Kal) és egy betraskai (Finian); mind borzasztó erős egyéniség, és mindet szuper olvasni. Emellett Magellán, Auri vitrokomja is ellátja az olvasót mindenféle háttérinformációval, ami néha baromi vicces. A párbeszédek dinamikája lenyűgöző, a belső monológok pedig közelebb hozzák az olvasóhoz a szereplőket. A lányok közül nekem talán Scarlett a kedvencem, a fiúk közül pedig természetesen Kalba lettem szerelmes (de messze Finian szórakoztat a legjobban).

Hosszan időzünk a kívülállás, sehova-nem-tartozás problematikája körül a regényben, és ahogy a szedett-vedett csapat lassanként igazi osztaggá áll össze, a szereplők rájönnek, hogy mégiscsak érdemes néha leengedni a falakat, beengedni valakit a magánszféránkba, kapcsolódni egymáshoz. Szépen bomlanak ki a regényben a karakterek közötti szálak, a szarkazmusba való menekülést egyre többször váltják fel őszinte és érzelemteli beszélgetések – persze azért az egymásnak való beszólogatás megmarad.

A történetvezetés alapvetően szerintem nagyon jó dinamikájú, a tetőpontok után azonban néha kicsit leül a cselekmény. Eleve borzasztó magas hőfokon pörög minden, szinte folyamatos a vészhelyzet és/vagy az életveszély, emiatt azonban a lassú részek egyhelyben állásnak érződnek. A második kötetre remélhetőleg ez is magára talál majd, én mindenesetre nagyon várom már, mert bőven maradt elvarratlan szál, és hát a világ sem fogja megmenteni magát. A szerzőpáros nagyon bátran használja a szereplőit, úgyhogy a kötet vége egy kicsit keserédes, de ott van a legfontosabb, a remény és persze a hit.

10/10

A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.