A hanyatló Róma. Ebbe a nem túlságosan dicsőséges korszakba vezet el bennünket Steven Saylor, szokásához híven remekül. Monumentális feladatba vágta a fejszéjét, hiszen Marcus Aureliustól Costantinusig meséli el nekünk Róma történtét, amelyről valljuk be, nem tudunk túlságosan sokat. Ez az időszak ugyanis meglehetősen zavaros, császárok hada váltja egymást viszonylag rövid időszakon belül, akik közül nem sok mindenkinek maradt fenn a neve. A birodalom fénykora már tovatűnt, Róma egyre gyengül, szomorú végignézni, hogyan lesz a világ egykori központja egyre jelentéktelenebb. A régi pompa még él, de már kezdenek fesleni a ragyogó díszletek, folyamatosan változik a világ, hogy aztán lassan, de biztosan eltűnjön a régi világ, és megszülessen egy új, amelynek már nem Róma a közepe. Rövid ideig uralkodó császárok, folyamatos problémák, zűrzavaros időszak ez, ahol a Pinariusoknak meg kell tanulniuk túlélni, mint mindenki másnak. Sokat veszítenek ők is, de összességében mégis ott tudnak maradni a hatalom közelében, szenátorok maradnak, ők irányítják az építkezéseket, vannak nagyon erős mélypontjaik, de mégis mindig talpra tudnak állni. A történetben nincs sok ok örömre, ez egy gyászos időszak Róma életében, ugyanakkor nagyon érdekes végignézni, hogyan változik az emberek gondolkodásmódja az általuk átélt események hatására. Végigkövethetjük, hogyan lesz a kereszténység államvallás, miként tűnik el a többistenhit, és nagyon sok filozófiai vitába is bepillantást nyerhetünk. A hozzám hasonló történelemrajongóknak minden pesszimista összhangulata ellenére igazi unikum ez a kötet, hiszen egy olyan korszak uralkodóiról szerezhetünk tudomást, akikről nem sok ismerettel rendelkeztünk ezidáig. Saylor igyekszik elkerülni, hogy unalmas történelmi tablót nyújtson nekünk, de az információk tömege miatt néha elkerülhetetlen, hogy kicsit belefásuljunk a viharos sebességgel zajló eseményekbe, időnként el lehet veszíteni a fonalat, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.  Összességben ez egy nagyon jó könyv, még ha nem is szívderítő.

Kr. u. 165-ben járunk, Marcus Aurelius uralkodása idején. Lucius Pinarius lánya megbetegszik, elhívja hozzá korának legjobb orvosát, Galénoszt, aki meggyógyítja, és a két férfi összebarátkozik. Sokat beszélgetnek, miközben zajlanak körülöttük a mindennapok. És a történelem kereke forog...

A Pinariusok nemzedékeivel együtt éljük át a viharos évszázadokat, amelyek megviselték Rómát. A folyamatos belső harcok mellett állandóan szembe kellett néznie a külső támadásokkal is, a császároknak sokat kellett harcolniuk, miközben kézben kellett (volna) tartaniuk a birodalmat is. Nem véletlen, hogy sok katonacsászár került trónra ebben a korban, hiszen a folyamatos csaták felértékelték a hadsereg jelentőségét, másrészt a preatoriániusok is sokszor beleavatkoztak a trón körüli harcokba. Ebben az időszakban sok császár halt erőszakos halált, ráadásul rövid ideig uralkodtak, nem tudták megszilárdítani hatalmukat, és ezek a folyamatos átmeneti időszakok nem tettek jót Rómának. Nem véletlen, hogy a korszakból kevés uralkodó nevét őrizte meg a történelmi emlékezet, ráadásul főként olyanokét, akik különösen extrém dolgokat műveltek, lásd Commodus, Caracalla. Constantinus-szal záródik a császárok sora, aki nemcsak államvallássá tette a kereszténységet, de megalapította Bizáncot is, ahová áttette a székhelyét, ezzel Róma központi szerepe megszűnt a birodalomban. Egy sötét korszak volt ez, amelyet nem lehet igazán szeretni, így hiába sodornak magukkal az események, nem kíséri felemelő érzés az olvasmányélményt.

A Pinariusok sorsán keresztül figyelhetjük meg a mindennapok eseményeit, szerezhetünk tudomást mindarról, hogy mi foglalkoztatta az embereket. Ugyanakkor a család tagjai bejáratosak a császári udvarba is  a munkájuk miatt, ezért betekintést nyerhetünk az uralkodócsaládok sorának életébe is. A hatalmi harcok, a sokszor családon belüli viszályok viszik előre a történetet, a közemberek a Pinariusokkal együtt csak sodródnak az eseményekkel. Ott vannak a háttérben, élik az életüket, de nem ők alakítják az eseményeket, megpróbálnak alkalmazkodni és túlélni az egyre zűrzavarosabb időszakban, miközben tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy Róma hanyatlik, a birodalom fénye egyre kopik. A nemzedékek sorát egy különös ékszer köti össze, amely apáról fiúra száll, ez képviseli az állandóságot a folyamatosan változó világban, és tartja össze a családot. A Pinariusok erősen összetartanak, talán azért, mert tudják, hogy a család a legerősebb kötelék, ami meg tud tartani ebben az egyre zavarosabb világban.

Érdekes, hogy a vallás milyen kiemelt szerepet kap a történetben, egyrészt sok mindent megtudhatunk Róma sokféle istenéről, másrészt pedig végigkísérhetjük, hogyan változik meg lassan a kereszténység megítélése, miként jutunk el odáig, hogy a kis közösségből államvallás legyen. A könyv úgy tudja mindvégig fenntartani az érdeklődést, hogy nincsenek benne nagy csatajelenetek, főként a szereplők beszélgetéseiből szerzünk tudomást arról, hogy mi történt. A párbeszédek kiválók, gördülékenyek, a karakterek annak ellenére színesek és sokrétűek, hogy nagyon sok hasonlóságot mutatnak egymással a nemzedékek során át, a történetszövés remek. Óriási munka lehetett a történet összeállítása, hiszen a korszakról nem lehetett könnyű megfelelő ismereteket szerezni, és utána élettel megtölteni a császárok figuráját. Összességében ez egy jó könyv, tényleg kár, hogy a korszak miatt nem tudja igazán a szívébe zárni az olvasó.

8/10

A könyvet az Agave kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.