Az erdeti, 1986-os Top Gun a mai napig hatalmas kultstátusznak örvend, elsősorban az USA-ban. Tony Scott vadászpilótás akciója magában hordozza a '80-as évek hamisítatlan esszenciáját, némi pátosszal megfűszerezve, csodás fényképezéssel és valódi járművek felhasználásával készült jelenetekkel. Ezek az összetevők gyakorlatilag halhatatlan klasszikussá emelték a filmet, ami talán mai szemmel már nem tudja azt a hatást elérni, mint hajdanán, de elvitathatlan az a hatás, amit anno el tudott érni. Bő 30 évvel később pedig jött a Maverick alcímmel ellátott folytatás...
A történet szerint Mavericket (Tom Cruise) visszahívják a Top Gun akadémiájára, hogy tanári szerepbe bújva készítse fel a fiatal és lelkes pilótacsapatot egy nagyon nehéz és veszélyes küldetésre. A nagymúltú pilóta vonakodva ugyan, de elvállalja a feladatot, ám a dolgot nehezíti, hogy a tanoncok között helyet foglal Maverick néhai barátjának, Goose-nak a fia (Miles Teller) is, aki a Cruise által megformált mesterpilótát okolja az édesapja haláláért.
Első olvasatra nem tűnhet a Top Gun 2 egy olyan filmnek,ami miatt rohanni kellene moziba. Adott egy sablonokból építkező szinopszis, ami ráadásul folytatás is, ugyan mi jó sülhet ki ebből? Például az, ha a rendezés joga a legjobb kezekbe kerül. Ez a film ugyanis remek példa arra, hogy a rendezőnek mekkora szerepe van egy mozi elkészülésénél. Joseph Kosinski fantasztikus érzékkel nyúlt a témához. Bebizonyította azt, hogy odaadó, profi rendezéssel a legsablonosabbnak tűnő alapkövekből is létre lehet hozni egy monumentális építményt, merthogy a Top Gun: Maverick tényleg az! Egy igazi, nyári blockbuster, ami igencsak nehéz sorsú volt, a Covid-járvány miatt például többször is el kellett halasztani a film tervezett premierjét, de hála a készítők elszántságának és kitartásának, végre itt van az új Top Gun, és milyen jó, hogy itt van!
Hasonlóan az elődhöz, itt is igyekeztek minimálisra venni a készítők a CGI-trükkök használatát, és ez nagyon jót tett a végeredménynek. Kézzel foghatónak, igazinak, átéhetőnek érződik a film szinte minden akciója, amik nem mellékesen székbeszögezően izgalmasak is. A történet központját képző küldetés is rendkívül érdekesnek hangzik, de a film már az odáig vezető úton sem kíméli a nézőt, ugyanis már az első percekben olyan adrenalinfröccsöt áraszt a film, hogy néha még levegőt venni is elfelejt az ember. Van tempója, tétje és valódisága ezeknek a jeleneteknek, de szerencsére a Top Gun 2 nem áll meg ezen a ponton, hiszen az emocionális töltet legalább annyira jelentős e film esetében, mint az akciószekvenciák. Remekül bánik a film a karaktereivel, akik ugyan archetípusok és túl sok eredetiség sem szorult beléjük, mégis kiválóan működik közöttük a kémia, aminek talán a legjobb prezentálása Val Kilmer és Tom Cruise közös jelenete, ahol szem garantáltan nem marad szárazon, de meg lehetne még említeni a Tom Cruise és Miles Teller karakterei között húzódó feszültséget, ami szintén tele van érzelemmel.
A film néha túlságosan is hatásvadász akar lenni, de ez többnyire működik. Ilyen az, amikor ízléses a hatásvadászat, ízlésesen klisés a film, de egyszerűen nem tudsz rá haragudni, mert akkora szíve és lendülete van, amitől bő 2 órán keresztül te is úgy fogod magad érezni, mintha egy vadászgépben ülnél. A film soundtrackje már most az év legjobbjai között van, a képi világon minden egyes elköltött cent látszik, hangtechnikailag pedig olyat rittyent a film, ami miatt kötelező moziban nézni. Lehet otthon az embernek óriási képernyője, bivaly hangrendszere, az igazi moziélményt nem lehet otthon reprodukálni, ezt át kell élni. A Top Gun: Maverick ugyanis egy olyan film, ami miatt kitalálták a mozikat. Ez egy olyan élmény, amit majd évtizedekkel később büszkén fogunk mesélni, hogy mi még ezt moziban láttuk. És mocskosul irigyek lesznek ránk.
Végszó: A Top Gun folytatása nem egy 100%-os alkotás, de messze túlteljesíti azokat az elvárásokat, amiket a nagy többség lefektetett. Pörgős, akciódús, megnevettet, megríkat (többször is), és simán kenterbe veri az első részt. Lehet azzal vádolni a filmet, hogy sokat evickél a klasszikus előd farvizén, de én személy szerint ezt inkább tisztelgésnek, semmint nosztalgialovaglásnak érzem. Hálásak lehetünk, hogy 2022-ben láthatunk még ilyen filmeket.
