Harmadik etapjához érkezett a Legendás állatok franchise. A Harry Potter univerzum előzményeként szolgáló filmszéria finoman szólva is volt már jobb formában. Hiába érezhető a minőségbéli javulás az erősen vitatott második részhez képest, anyagi szempontból totális bukás a film, ami után a Warner-nél alighanem kétszer is meg fogják gondolni az eredetileg 5 részesre tervezett filmfolyam sorsát. A stúdió helyzetét tovább bonyolítja, hogy az egyik kulcsszereplőt játszó Ezra Miller az utóbbi hetekben inkább a viselkedésbeli botrányaival, mintsem a színészi teljesítményeivel került az újságok hasábjaira, aki vélhetően arra a sorsra fog jutni, mint Johnny Depp a második rész után...
A film ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: az ezúttal már Mads Mikkelsen megformálásában megjelenő Grindelwald világuralomra tör hívei segítségével, amelyet csak Dumbledore segítői állíthatnak meg, békét hozva ezzel úgy a varázsvilágra, mint a muglikéra. Klasszikus történetfelvetés, ilyet már a Harry Potter mozikban is láthattunk, sőt, ha nagyon le akarnám sarkítani, azt is mondhatnám, hogy az egész roxforti fantasy történet egy nagyívű jó vs. gonosz harc. Ezt a szellemiséget viszi tovább a legújabb Legendás állatok mozi is, A Harry Potter fronton veteránnak mondható David Yates rendező dirigálása alatt.
Azért is sajnálatos, hogy ez lett a legkevésbé jövedelmező film a trilógiából, mert Yates direktori munkássága a harmadik részre érett be a legjobban. Biztos kézzel irányítja a történetet, helyenként pedig olyan játszi könnyedséggel lavíroz a különböző hangvételű jelenetek és cselekményszálak között, amik a legerősebb Harry Potter pillanatokat idézték. A színészi játék még mindig hozza azt a szintet, amit egy hasonszőrű blockbuster-től elvárna az ember, élükön a frissen beugró Mads Mikkelsen-nel, aki újfent bizonyította, hogy miért őt tartják a kortárs színművészet egyik legkarizmatikusabb alakjának. Grindelwald noha kevés jelenetben szerepel, de hála Mikkelsen kiállásának és érzékeny alakításának, a feltűnéseinek súlyuk van, érezhető a gonosz karakter jelenléte a vásznon.
Hiába azonban minden igyekezet és minőségi ugrást jelentő ambíció, még mindig az az ember érzése, hogy a Dumbledore titkai sem tud kilépni a Legendás állatok komfortzónájából. Nyomokban sikerül felidéznie az igazi Harry Potter varázst, de összeségében nem tud felnőni hozzájuk, ahogy az egész Legendás állatok franchise sem. Szórakoztató kis kiegészítő a Harry Potter-ekhez, de a Warner helyében most alighanem az lenne a legokosabb lépés, ha az öt részesnek szánt eposzt háromra redukálnák. Pláne úgy, hogy a film a nyitott befejezés ellenére tartogatott olyan mondanivalókat, megható kulcsjeleneteket, amelyek akár méltóak is lehetnének egy trilógia záródarabjának is.
Ugyanis dacára annak, hogy gyakran műanyagnak hat a látványvilág, sablonos főhős figurákat kapunk, azt nehéz elvitatni a filmtől, hogy hatalmas szíve van, ügyesen megkoreografált kalandjelenetekkel operál és tanulsággal is tud szolgálni. Ezeket az erényeket pedig még a túlzott mértékű cukiságfaktorra építés sem tudja elrontani.
Végszó: A Dumbledore titkai a legjobb Legendás állatok film, aminek megvannak a maga nagy pillanatai, de összeségében így is kevésnek érződik ahhoz, hogy erre húzzanak fel egy franchise-t. Szórakoztató, tele van szívvel, de a saját árnyékán képtelen átlépni.
