Nicolas Cage. A kortárs színművészet egyik legmegosztóbb figurája. Láttuk már Oscar-díjat érően alakítani (Las Vegas, végállomás) és szemtanúi lehettünk annak is, ahogy rosszabbnál rosszabb alkotásokban ripacskodik (szinte mindegyik filmje ideillik a korai 2010-es évek környékéről). Azt azonban még talán a legnagyobb utálói is elismerik, hogy valahol mélyen óriási tehetség lakozik benne, amit hol meggyőző módon képes megmutani, hol kevésbé. Az utóbbi 1-2 évben a színész lelkesen azon dolgozik, hogy újra érett, minőségi színészkedéseitől legyen hangos a kritikai visszhang. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya pedig tovább erősíti Cage ezen törekvéseit

A történet szerint Nick Cage (Nicolas Cage) egy karrierje zenitjén már túllévő, eladósodott színész, akinek nem csak a karrierje, de a családi élete is ingoványos talajra sodródott. Amolyan utolsó lehetőségként meghívást kap egy spanyolországi család dúsgazdag és egyben Cage-fanatikus fejétől (Pedro Pascal), hogy jelenlétével emelje a közelgő, nagyszabású születésnapi buli ázsióját, busás gázsiért cserébe, természetesen. A dolgok akkor vesznek érdekes fordulatot, amikor a nemrégiben elrabolt katalán kormányzó lányát elrabolják, és a CIA által felderített nyomok a Pedro Pascal által életre keltett Javi karakteréhez köthetők, így beszervezik Nicolas Cage-et, hogy a rajongó férfi bizalmába férkőzve kémkedjen. Mindeközben Javi nagy vágya, hogy a híres színész elolvassa a neki szánt forgatókönyvét, és filmet csinálhassanak belőle.

Ezek alapján joggal gondolhatja a néző, hogy ez a történet kiváló táptalajt adhat a kiszámíthatatlan őrültnek, és ebből a szempontból nem is vall szégyent a film. Kapunk egy elemében lévő, bolondos Nicolas Cage-et, és egy hozzá hasonlóan kattant figurát hozó Pedro Pascalt (visszatérő Cage ide vagy oda, a show-t egyértelműen utóbbi lopja el), a kettejük között feszülő karakterdinamika pedig abszolút elviszi a hátán A gigantikus tehetséget. A meseszép hispán tájak közepette bontakozik ki egy ígéretes buddy movie alap a két színész asszisztálásával, amit idővel nyilván megbolygat az egyre hangsúlyosabbá váló krimi szál, de a színészek közti kémia az elejétől a végéig eladja a nézőnek a közös jeleneteket, ami rengeteg humorforrással és ökörködéssel jár. 

A készítők elmondása alapján a filmben Nicolas Cage csak részben alakítja saját magát, akkor is inkább a színészi énjére reflektálva, így tehát aki arra számít, hogy ebből a moziból megismerjük Cage-et, mint magánembert, az jó eséllyel csalódni fog. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film ne lenne felvértezve meta poénokkal, filmes utalásokkal, és önreflexív kikacsintásokkal. Ezek nélkül is élvezhető a film, de mindenképpen teljesebb élményt kap az a néző, aki relatíve gyakran jár moziba, valamint a Nicolas Cage-karrierpálya fontosabb állomásaival is tisztában van. Ez könnyen lehetett volna öncélú fan service, de a filmben az a jó, hogy ezek az áthallások teljesen zsigerből, erőlködés nélkül, a cselekménybe simulva jelentkeznek. 

Viszont itt jön képbe az alkotás legszembetűnőbb hibája: a karakterinterakciókon és a metakommunikáción kívül nem mindig áll a film a legstabilabb lábakon. Akciók terén közel sem olyan vad és elborult, ahogy azt a kiindulópont sugallta, a mellékszereplőkkel is meglehetősen mostohán bánik a film, és ha teljesen lecsupaszítjuk a felszínt, azt láthatjuk, hogy ez egy végtelenül leegyszerűsített, szögegyenes sztori. Szerencsére a film van annyira stílusos, kreatív és nem utolsósorban vicces (!), hogy ezek a hiányosságok ne legyenek igazán szembetűnőek, és végső soron ne befolyásolják az élményt negatív irányba. Az eddig nem túl ismert és rutinos Tom Gormican rendezőtől ez különösen megsüvegelendő teljesítmény. 

Végszó: A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát filmszerető emberek készítették, elsősorban filmszerető nézőknek. Frissnek ható humor, rengeteg utalás, és kiváló buddy movie toposz jellemzi. Vélhetően nem lesz mindenki kedvence, de akinél betalál ez a fajta történetmesélés, annak könnyen a 2022 best of listáján landolhat a film. Ínyenceknek kihagyhatatlan!