Nagyon könnyen le lehet engem kenyerezni olyan történetekkel, amelyek víz közelében, netán egyenesen a vízen játszódnak. A Vihar és fájdalom szigetei sorozat első kötete vérbeli tengeri kalandregény, sokkal inkább, mint fantasy, és ez sokszor nagyon jót is tesz neki. Tele van izgalommal és kalandokkal, csak kapkodjuk a fejünket, olyan gyorsan történnek az események. Közben pedig megismerünk egy olyan világot, amely még a kötet becsukásával is rengeteg titkot és felfedezni valót rejt; a Vipera egy igazán jó felvezetés a későbbi kötetekre nézve.

A főszereplő a tizennyolcadik születésnapjához közeledő Marianne, aki eddigi életét apja, a Vipera hajóján élte. Készül a Beavatásra, ahol eldől majd a sorsa: átveheti-e egyszer majd kegyetlen apja helyét, akinek a kezéhez rengeteg vér tapad, és ahelyett, hogy védelmezné a Tizenkét szigetet, a király ellen áskálódik? Lesz-e benne annyi bátorság és erő, hogy szembeszálljon az apjával, és halál helyett gyógyírt hozzon a szigetekre? Marianne sorsa titkokkal és a múlt árnyaival teli: ahhoz, hogy ő lehessen a Vipera, lehet, hogy mindent fel kell áldoznia, ami valaha is fontos volt neki.

A borító csodaszép. A Maxim Kiadó elképesztően gyönyörű borítókkal adja ki a könyveit, és én nagyon könnyen elcsábulok tőlük. A fordítással nincs különösebb gondom (az elején döcögött kicsit, mintha valaki elkezdte volna fordítani, aztán más vette volna át), és az egész kötet igényes, szép kialakítású, a térkép klassz. A történetvezetés igazán dinamikus, néha kicsit már túlságosan is: annyira mozgalmas a cselekmény, hogy egyik kalandból esünk a másikba, nincs idő feldolgozni a történteket, nincs idő kicsit értékelni, elsimítani, belsővé tenni. Emiatt nekem sokszor felszínesek maradtak az események, nem tudtam igazán beleélni magam, és bevallom, elég sokáig untam is a könyvet, és vártam, hogy mikor fog ez végre tetszeni nekem.

Aztán tetszett. A vége meglepően érdekes és fordulatos volt, és annak ellenére, hogy a kötet nagyon tele van YA-klisékkel, a legtöbb működik. Van olyan fordulat, amit az olvasó szerintem már kilométerekkel hamarabb tud, mint Marianne (pl. hogy vajon kié Torin szíve, na vajon kié lehet…), de nekem rengeteg titok volt meglepetés így is, és a Marianne származását övező homály, valamint az ebből fakadó lehetőségek talán a legérdekesebbek a folytatásra nézve. Bex Hogan ebben a kötetben elkezd építeni egy világot, amelynek még a felét sem ismerjük meg teljesen, a másik fele ráadásul sokkal izgalmasabbnak is ígérkezik.

A szereplők a klisék ellenére nagyon szerethetőek, Marianne könnyen azonosulható, Bronnba könnyű beleszeretni, Grace mindenki legjobb barátnője, Torinról meg szeretnék még olvasni, sokat. Ennél a kötetnél is kicsit azt éreztem, hogy árt neki az E/1-es nézőpont és a jelen idő, én örülnék, ha látnánk Torin szálát is, és remélem, hogy a következőkben felbukkannak még mások is, akiket érdemes lehet követni. Engem kicsit bántott a rengeteg halál és kegyetlenkedés a kötetben – mivel ifjúsági regény, ezek el vannak kenve, nincsen igazi súlyuk, de ha az olvasó belegondol, valami rémisztő, hogy mi folyt a hatalom megszerzése érdekében.

Emellett kicsit zsúfoltnak is éreztem a könyvet; az írónőnek rengeteg ötlete van, és mindent el akar mesélni, ami szuper, a lelkesedése abszolút kiérezhető a lapokról, de érdemes lenne néha mélyebbre ásni a lelki folyamatokban is, hogy az olvasó is átélhesse, amit Marianne. Nekem tetszett annyira ez a kötet, hogy elolvassam majd a folytatást is, és aki ad egy esélyt ennek a tényleg nagyon izgalmas, pörgős, kalandos tengeri fantasynak, szerintem jól fog szórakozni.

8/10

A kötetet a Maxim Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.