Sarah Crossan nevével a Betűtészta Kiadó gondozásában megjelent Egy (EBBEN a cikkben írtam róla) című könyve kapcsán találkoztam először, és azonnal a kedvenc szerzőim közé lépett elő. Amikor megláttam, hogy a General Press Kiadó megjelenteti a Darázsfészek című könyvét, nem volt kérdés, hogy el fogom olvasni, amihez sokat hozzátett a fülszöveg és az impozáns borító is.

 Ana ​és Connor három éve szeretők. Szűk hotelszobákban, zsúfolt kávézókban, rövid üzenetekben és lopott hétvégéken egy olyan világot építenek maguknak, amelyben kettejükön kívül nincsen másnak hely, és amelyből esténként más-más családhoz térnek haza.
Egy nap aztán megtörténik az elképzelhetetlen: Connort halálos baleset éri, és Ana egyedül találja magát a titkuk fogságában. Ráadásul a legrosszabb szerepben – hivatalból, hagyatéki ügyvédként pont neki kell vigaszt és megnyugvást nyújtania a gyászoló özvegynek.
Hogyan veszíthetünk el valakit, akiről a világ azt sem tudta, hogy a miénk? Hogyan gyászolhatunk meg valamit, ha a fájdalmunkat nem beszélhetjük ki? Sarah Crossan regénye két egymás árnyékában létező házasság élveboncolása, egy volt szerető érzelemteli, ám kegyetlenül őszinte vallomása szerelemről, veszteségről, az elengedés és a megbocsátás útvesztőiről.

A hűtlenség/megcsalás témáját boncolgató könyvek általában nem mozgatnak meg. Nem kerülöm őket kifejezetten, de lennie kell bennük valami plusznak, hogy érdekeljenek. Crossan esetében végül az egyedi szemszög és alapfelállás miatt vettem kézbe a könyvet, valamint azért, mert már az Egynél is nagyon tetszett a feszes verses elbeszélés. Emellett az írónő itt is megcsillogtatja a kiváló hangulatteremtését. A lapokból csak úgy árad a sok feszültség, fájdalom, gyötrelem, megbánás és önsajnálat, ráadásul utánozhatatlan módon adja ezeket elő. A hektikus atmoszféra körüllengi az egész kötetet, a végére már-már tébolyba csap át. Az egyre jobban fokozódó érzelmek teljesen magával ragadják az olvasót, és a főszereplővel együtt már-már maguk alá gyűrik. Közben pedig betekintést nyerhetünk egy gyászoló szerető pszichéjébe, amit Crossan kegyetlen pontossággal elemez. Ráadásul az események leírása  bemutat két házasságot is, amiket szabályosan élveboncol fel, hogy a befogadó napokig rágódhasson a miérteken.

Ezt tettem én is az első olvasás után, és akkor úgy éreztem, nem jött át a kötet mondanivalója, ezért egy kisebb szünet után elolvastam még egyszer. Milyen jól tettem! Másodjára sokkal jobban átjöttek a miértek, és jobban összeálltak a fejemben a darabos eseménysorozat szilánkjai, amiket egy szétesőfélben lévő elme tárt elém. Minden mögöttes tartalom, félmondat, gondolat kikristályosodott és értelmet nyert, így lett számomra az év eddigi legelgondolkodtatóbb könyve a Darázsfészek.

Ehhez nagyban hozzájárult a szerző egyedi látásmódja és gyönyörű stílusa, ami ezúttal is rendelkezik a hamisítatlan Crossan-védjegyekkel. Közéjük tartozik a kendőzetlen őszinteség, a szókimondó írásmód és a meghökkentés. Mindezt alkalmanként egyszerre váltja ki az olvasójából, érzelmi hullámvasútra ültetve ezzel.

A Darázsfészek összességében egy összetett történet, amiben egyik szereplő sem fekete vagy fehér, és ahol mély fájdalmak, titkok és sérülések, valamint önértékelési gondok bújnak meg a háttérben. Mindezt Crossan a tőle megszokott mélyreható és végletekig egyenes stílusában tárja az olvasója elé.

Ajánlom mindenkinek, aki szerette a szerző Egy című kötetét, mert az ott megszokott drámai elbeszélésre számíthat, illetve azoknak is, akik kedvelik az egyedi szemszögű és formátumú történeteket. Habár a téma taszító lehet, de javaslom, hogy az ódzkodók is tegyenek vele egy próbát, mert lehet, hogy kellemesen fognak csalódni.

10/10

A könyvet a General Press Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.