Először is hatalmas, hatalmas köszönet annak, aki a kötet magyar borítójáért felel. Kedves Libri Kiadó, köszönöm! – ha az eredeti, az én ízlésemnek borzalmasan giccses borítóval jelent volna meg itthon is a könyv, a közelébe se mentem volna, és egy remek olvasmányélménytől fosztottam volna meg magam. Igen, a borító alapján választottam ki ezt a könyvet, mert sok minden szerepel rajta, amit szeretek: egy gyönyörű kutya, természet, hátizsák, és olyan kalandot ígér, aminek a végén nem csak tapasztaltabban, de talán boldogabban is csukjuk be a könyvet.

A főszereplő Cara Butter, aki csupán egy hátizsákkal a hátán barangol az utakon. Társául szegődik egy sántító kutya, akit Cara végül Heminek nevez el, az útja pedig ezzel célt kap: Key West, Ernest Hemingway otthona. Cara jelenleg egyetlen dolgot szeretne: minél távolabb kerülni Georgiától, és mivel imádja Hemingway műveit, miért is ne nézhetné meg az író házát. Cara nagyon sok lelki terhet cipel, amelyek között ott van a problémás gyermekkor (alkalmatlan nevelőszülők, folyamatos küszködés a gyámügyi hivatallal), és az ikertestvérének, Hanának a depresszióval való végeláthatatlan küzdelme is. A lány nagyon bizalmatlan a külvilággal szemben, ám a Hemivel való utazás közben rá kell jönnie, hogy létezik még jó a világban, és az útja lehet, hogy sokkal többet tartogat számára, mint ahogy azt gondolta volna.

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és ahogyan Cara, én is sokkal többet kaptam tőle, mint amire számítottam. Az írónő sikeresen elkerüli a túl rózsaszín szemüvegen át való nézelődést, mégis igazi léleksimogató átélni, hogy Cara az utazása során mennyi segítséget kap. Ez a segítség ráadásul egyáltalán nem csak fizikai jellegű; persze nagyon jól tud esni egy tál étel és egy zuhany, de talán még többet számítanak a beszélgetések, a kedvesség és az, hogy emberként bánnak valakivel. Cara ráadásul hatalmas titkot őriz, ezért nem maradhat sokáig egy helyen, nehogy bajba keverje azokat, akik segítettek neki. Ennek a titoknak a kiderülése és a „megoldás” nekem kicsit azért röhejes volt, de valahogy meg kellett oldani, hogy Cara ne meneküljön tovább, és az írónő láthatóan nem az utazás okára, hanem a céljára és végkimenetelére koncentrált.

A karakterépítés remek, Cara nagyon szerethető, könnyen azonosulható, a hibáival együtt jól elfogadható főszereplő. A vívódása és a kérdései nem idegesítőek, hanem motiváltak és érthetőek. A mellékszereplők kicsit sematikusak (főleg Luke volt nekem nagyon steril), de elég színes a kavalkád a Cara útját segítők (és hátráltatók, mert ez nem lányregény) részéről, úgyhogy engem már az se zavart volna, ha a végén ennél is sziruposabb a happy end – nagyon szurkoltam Cara boldogságáért.

A regény a vége felé kicsit arányt téveszt, és utazós kalandregényből átmegy romantikusba – ezen a ponton szegény Hemi kutyát is eléggé a sarokba küldi az írónő. Közben pedig újabb titkok derülnek ki, és Hana depressziója is kézzelfogható távolágba kerül, így kisebbfajta műfaji katyvasszá alakul a végkifejlet, az egyébként remek fordítás is az utolsó fejezetekben bicsaklik meg néhol. A kötet hatalmas érdeme, hogy nagyon jó leírásokat ad a depresszióról, így azok is kicsit beleláthatnak, akiket szerencsére nem érint sem személyesen, sem ismeretség által ez a mentális betegség.

A cselekményvezetés az egyik nagy erőssége a kötetnek, jól eltalált helyeken vannak a mély- és tetőpontok, végig izgalmas, hogy mi fog történni Carával, és még annak a bizonyos férfinak a megjelenése sem ad egyértelmű választ. Én elbírtam volna kicsit több kutyás jelenetet, és az utazás is lehetett volna hosszabb, de így is elégedett vagyok. És nem csak azoknak ajánlanám a könyvet, akik Carához hasonlóan még keresik az igazi otthonukat, hanem azoknak is, akik már megtalálták – érdemes néha tudatosítani, mennyire szerencsés is, akit szerető közeg vesz körül.

9/10

A kötetet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.